– Shhh – mondta. – Alszom.
Csak így egyszerűen. Százötven kilométeres sebességről a pillanat tört része alatt alvásra váltott. Rettenetesen szerettem volna lefeküdni mellé a díványra, átölelni, és elaludni. Nem dugni, mint a filmekben. Nem szeretkezni. Csak együtt aludni, a szó legártatlanabb értelmében. De nem volt meg hozzá a bátorságom, ráadásul tudtam, hogy barátja van, továbbá én béna voltam, ő meg fantasztikus, én reménytelenül unalmas, ő meg végtelenül elbűvölő. Így aztán visszamentem a szobámba, rávetettem magam az alsó ágyra, és arra gondoltam, ha az ember eső volna, én szemerkélnék csupán, de ő maga lenne a hurrikán.
John Green – Alaska nyomában
http://www.pinterest.com
A nyári zivatar csendesen mosta az ablakot, mi meg az ablakban ülve némán figyeltük, ahogy a cseppek leperegnek az üvegen. Habár nesztelen volt a ház, a teret betöltötte hangos lélegzésed. Féltél a villámoktól, s rettegtél a mennydörgéstől. Kicsit engem is megrémített, de igyekeztem nyugodt maradni, s inkább jobban átölelni téged, hogy megnyugodj. Csak ültünk ott ketten, egészen közel egymáshoz, mozdulatlanul, mindketten izgulva a vihar miatt.
Egy régi dallamot kezdtél dúdolni, ami olyan ismerősnek tűnt, mégse tudtam volna megmondani, hogy hol is hallottam. Először azt hittem, hogy azon a nyáron szeretted meg, amikor először mentünk el együtt kirándulni. Amikor egy teljesen benőtt, elhagyatott mező kellős közepén hallgattunk egy régi, kissé poros lemezlejátszón egy olyan lemezt, amit együnk sem ismert. Csak feküdtünk mindketten a fűben, egymás kezét fogva, kiélvezve a nyár utolsó perceit. Minden olyan békésnek tűnt, s minden olyan távolinak tűnt, mintha egy másik világban lennénk. De az idő elmúlt, s augusztus elillant, akárcsak egy finom üveg bor.
Az eső egyre jobban esett, én meg egyre álmosabb lettem. Hosszú percekbe telt felfigyelnem arra, hogy te már régen elszundítottál. Békésen feküdtél ott, én meg még békésebben figyeltelek téged. Figyeltem, ahogy lassan mozog mellkasod, ahogyan apró mosolyt formálnak ajkaid. Talán a mai napig sem tudnám megmondani miért, de ott, abban a pillanatban, életemben először, boldog voltam. Boldog voltam veled, s ezt semmire sem cseréltem el volna. Míg te szundítottál, én tovább figyeltem a cseppeket.
A vihar elcsendesedett kissé, te meg felébredtél. Hosszú perceken keresztül beszélgettünk mindenféléről, leginkább az életről, tervekről, amelyek végül soha sem váltak valósággá. Figyeltem szemeid, figyeltem azt, ahogyan a hajaddal játszódtál. Nem mondtam de az én szememben tökéletes voltál. Te voltál maga a mindenség, én meg csupán egy hurrikán, amely végigsöpört mindenen. De te mégse akartál elengedni. Szorosan tartottál, s két megdörgés között megkérdezted, hogy:
“maradsz?” kérdezted újra és újra, fejed a mellkasomon pihentetve.
“maradok…” mondtam fejem a fejedre hajtva.
És maradtam. Legalább száz viharon át, száz estén veled ülve az ablakban, együtt dúdolva egy lágy, melankolikus dallamot. Én maradtam akárhányszor csak kérted, hogy maradjak.
Te miért nem maradtál?
Kiemelt kép: http://www.pinterest.com
