Hagynom kellett volna, hogy minden kiessen kezemben. Ott kellett volna hagynom mindent, s rohannom kellett volna hozzád. Ölelnem kellett volna téged, ameddig csak lehetett volna. Fognom kellett volna kezed, ameddig csak lehetett volna. Szeretnem kellett volna téged, ameddig csak lehetett volna. Talán még azon is túl. De ahogy szobánk faláról lassan lekopott a festék, lassan mi is elkoptunk egymástól. S mire megbántunk mindent, amit nem tettünk meg, már túlságosan késő volt. Pedig…
http://www.pinterest.com
Meg kellett volna öleljelek, amikor hat hónap után végre újra láttalak. Már alig emlékeztem hangodra, talán te már el is felejtetted az enyém. Még tisztán emlékszem, hogy mennyire féltem, hogy már nem foglak felismerni. De az igazság az, hogy semmit nem változtál. Kicsit talán hosszabb lett a hajad, s végre kidobtad azt az inged, ami nekem sosem tetszett. Habár jobban belegondolva, lehetséges, hogy nem is az inget utáltam, hanem azokat az emlékeket, amiket hozzá kötöttél. Azonban már nem voltak ott. Sem a ruhadarab, sem az emlékek.
Meg kellett volna öleljelek, amikor összevesztünk, én meg kiviharzódtam a szakadó esőben. Nem vártam volna, de te után szaladtál. Mindketten néma csendben álltunk, teljesen bőrig ázva, egymás szemét figyelve. Egyikünk sem mert szólni, nem is volt mit mondanunk. Hiszen két mennydörgés között te is, én is megértettünk azt, hogy mi is volt az, ami egész végig hiányzott. A kalandvágy. A szenvedély. Túlságosan összeszoktunk, s elveszítettünk valamit, ami régen a mindent jelentette nekünk. Így azon az éjjelen, miközben arcunkat a villámok világították meg, megfogadtuk, hogy változtatunk. Mindenen.
Meg kellett volna öleljelek, miután leszidtalak, amikor vezetni tanítottalak. Amikor semmit nem úgy csináltál, ahogy kellett volna, én meg elveszítettem a türelmem. Amikor a viccnek szánt szavak túlságosan komolyan hagyták el ajkaim, te meg megsértve csaptad be a kocsiajtót magad után. Amikor túlságosan büszke voltam utánad menni, s hagytalak egyedül hazagyalogolni. Nem kellett volna. De ezt már nem tudom helyrehozni.
http://www.pinterest.com
Meg kellett volna öleljelek, amikor elmondtad, hogy előléptettek. Büszke voltam rád. Keményen dolgoztál, s senki se érdemelte volna meg jobban. De én elfoglalt voltam, s a saját dolgaimmal törődtem ahelyett, hogy veled ünnepeltem volna. Amikor meg láttam, hogy ez mennyire elszomorított, én inkább mocskos vicceket meséltem neked, mert azokat mindig is szeretted. Azt hittem attól majd jobb kedved lesz. Utólag már látom, hogy másra vágytál.
Meg kellett volna öleljelek, amikor felhívtál, hogy rossz napod volt. Én egy másik országban voltam, de olyan könnyen hazarepülhettem volna, hogy veled legyek. De elfoglalt, hogy a saját dolgaim után rohangáljak, megpróbálva felépíteni az a jövőt, amire mindig is vágytam. Pedig bármennyire is törekedtem, minden szétesett. Én meg ahelyett, hogy téged vigasztaltalak, a darabokat próbáltam a helyükre tenni. Mindhiába.
Meg kellett volna öleljelek, amikor láttam, ahogyan lassan kialszik a szemedben a láng. De akkor féltem. Féltem, hogy elveszítelek, s ez teljesen lebénított. Megállt velem a világ, s nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Csak néztem, ahogyan lassan elhidegülsz tőlem, ahogy lassan elveszítelek, ahogyan lassan minden, amit együtt építettünk fel, szétesik. Pedig szerettelek. Jobban, mint akárkit, jobban, mint akármit. De te már másra vágytál. Valakire, aki megölelt, amikor szükséged volt rá.
Igen, meg kellett volna öleljelek. Újra meg újra.
Kiemelt kép: http://www.pinterest.com
