A 21. Század Kiadó tavaszi újdonságai között „napsugaras” irodalomként reklámozták az idehaza első ízben megjelenő Emma Straub legújabb regényét. Napsugaras, mint humoros, vagy napsugaras, mint könnyed? Inkább az előbbi, mert csöppet sem mondanám könnyednek azokat a témákat, amiket felvonultat a történet. Kezdjük azzal, hogy az első oldalakon főszereplőnk, Astrid egy gázolás szemtanúja lesz. Csak pár pillanaton múlik, hogy nem ő lesz az áldozat és ez mély önvizsgálatra készteti őt. Rájön, hogy három gyerek anyjaként, továbbá három gyermek nagyanyjaként talán nem mindent tett tökéletesen és a nevelés mennyire befolyásolta már középkorú gyermekei életét. Lassan két évtizede özvegyként él, viszont évek óta egy titkos kapcsolatot tart fenn, amiről még senkinek sem beszélt. Ideje őszinte lennie önmagához és a környezetéhez is!
Astrid tisztában van vele, hogy három gyermeke rendkívül különböző személyiség és gyakran elcsodálkozik azon, hogyan származhatnak egyetlen családból. Elliot miért döntésképtelen és miért dühös állandóan? Porter miért viselkedik még mindig kamaszként és miért nem képes elköteleződni? Nick miért választotta a színészetet és miért lett Buddhista?
Nem volt kibúvó, hacsak az nem, hogy a tökéletesség elérhetetlen, a kudarc pedig nélkülözhetetlen.
A történet egy kisvárosban játszódik, amely pont olyan hangulatos és közvetlen, mint a regény nyelvezete. Bár túl sok esemény nem történik a könyv 334 oldalán, mégis a szereplők ráismerései, fejlődési útjai viszik magukkal az olvasót. Külön kiemelném az írónő bravúros információadagolását amely jól rávilágít, hogy ugyanazt a helyzetet, vagy ugyanazt az időszakot mennyire másként tudja megélni egy anya és egy gyermek, mennyire más információk és emlékek kerülnek középpontba, maradnak meg, vagy okozhatnak mély törést valakiben. Az egyik illetőnek csak egy elejtett szó, vagy csak egy hétköznapi eszmecsere, a másiknak viszont ugyanez az ártatlan mondat megalapozhatja az életét.
Cecelia azon elmélkedett, hogy kezdjen-e listát vezetni azokról az alkalmakról, amikor kevésnek érzi magát. Mennyi idő alatt fogyna ki a papírból és a tintából?
Betekintést nyerhetünk egy egyedül gyermeket váró kismama fejébe, egy fiú fejébe, aki a szíve mélyén tudja magáról, hogy lány, egy kamaszlány fejébe, aki azért vesztette el a barátnőjét és a szüleit, amiért mert helyesen dönteni és egy apa fejébe is, aki menekül a saját gyermekei és az apaság elől. Tehát elénk tárul a felnőtté válás összes buktatója mindez néha szórakoztató módon, máskor fanyar humorral tálalva.
A Nem vagyunk már gyerekeket sorolhatnánk az LMBTQ regények közé is, mert leszbikus, biszexuális és transzexuális szereplők is megfordulnak benne és nem csupán mellékszereplőként, ám nem ez a fő témája ennek a kötetnek. Sok fontos üzenetet hordoz, mint például, hogy sosincs késő változtatni és beismeri a hibáinkat, hogy a másság nem rossz, hanem különleges, de mindenek előtt rámutat arra, hogy nincs fontosabb a családnál, az elfogadásnál, a szeretetnél és az összetartásnál. A Nem vagyunk már gyerekek egy kellemes, humoros és nagyon mai családregény az anyaságról és a felnőtté válásról. Köszönöm a recenziós példányt a 21. Század Kiadónak!
A gyermektelenek azt képzelik, hogy az újszülöttkor, az állandó etetések és a fogatlan üvöltések felfordult „nappal-éjjel egybefolyik” alkonyzónájának időszaka a legnehezebb. De a szülők tudják, hogy nem. A szülők tudják, hogy a legnehezebb a nap huszonnégy órájában állandóan tisztában lenni azzal, mi a helyes, és mindig túlélni, amikor tévedtek.
Ha tetszett a ajánló,a regényről még itt olvashatsz:
