Ha visszagondolok, életem eddigi tetemes része várakozással telt. Csupa visszafojtott lélegzet, csupa elharapott szélű, rongyos pillanat a krétafehéren szunnyadó csendben. Nem tudom, más hogy van vele, de én gyűlölöm az ezzel járó, zsenge bizonytalanságot, amikor nem tudom, mire számítsak.
Mert lássuk be… álmokat szősz, elképzelt pillanatokkal játszadozol a fejedben, újra és újra feldobod, akár a pöttyös labdát, kitekered, átszínezed, elsatírozod. Egymásra rétegezed, toldozod-foltozod, homokvárat építesz. Gyönyörű. Illik hozzád. De mindig ott motoszkál a lehetősége, hogy egy határozott hullám elmossa az egészet, bele a feneketlen semmibe, és csupán a lábnyomaid árulkodnak majd az erőfeszítéseidről.
Annyi csalódás ért, annyi összetört vágy és álom üvegcserepe csikorgott már a meztelen talpam alatt, hogy egy idő után nem mertem tervezni. Elengedtem az ujjaim között kétségbeesetten szorongatott léggömbök zsinórját, hadd szálljanak messzire, és a pillanatba temetkeztem. Úgy éreztem, ha tervezni kezdek, végül minden összeomlik majd, és csak porfelhő és törmelékek maradnak a helyén. Meg persze az a szúrós keserűség-íz a nyelvemen. Lassan már nem vártam semmire, vagy csak titokban, a szívem sötétkamrájába rejtve, mintha attól félnék, ha nem dédelgetném odabenn, kipukkanna, akár egy színjátszó buborék. És én nem akartam ismét csalódni.
De hát végül mindig reményekből építkezünk, nem?
Így most is vártam, sutba dobva mindent, készültem, mert úgy éreztem, fontos pillanat lesz az életemben, amolyan fordulópont. És persze semmi sem úgy alakult, mint amire számítottam, valaki rútul megkeverte a kártyákat, és nem nekem kedvezett a leosztás. Nem mozdult a láb, bennragadt minden karcos hang, és a pillanat elillant, mintha ott sem lett volna soha, csupán a valaha élt álmok barackillatát hagyta maga után.
De furcsa, nyakatekert módon valami megigézett a füstbe ment tervek varázsában, ebben a nehéz, mézfényű, furcsa és kiszámíthatatlan szépségben. Ráébredtem, hogy ezek azok, amik teljesen lecsupaszítanak, kifordítanak önmagadból, és kíméletlenül szembesítenek gyarló emberi mivoltod minden gyengeségével.
Én pedig azt mondom, legyen. Megadom magam, Élet, rángass, dobálj, lökdöss, tépj darabokra. Akkor is felállok, és nevetek majd azon, micsoda képtelenség, mert az árnyékok sosem szárnyalhatnának a nap támogató fénye nélkül.
