“Ismertem már az alakját, hosszú, karcsú lábát, keskeny kis lábfejét, a vállát, amely annyival szélesebb volt, mint az enyém. Ügyes, mozgékony kezét, amellyel evezni tudott és lovat fékezni, a kezét, amellyel virágokat rendezett el a vázákban, hajómodelleket épített. És ismertem már az arcát is, tiszta fehér bőrét, dús sötét haját. Tudtam már, hogy milyen parfümöt használt, megismertem volna a nevetését és a mosolyát. Ha hallanám, ezer más hang között is megismerném a hangját is…”
http://www.pinterest.com
Nem voltam biztosan benne, de volt egy olyan különös érzésem, hogy ez a fájdalom eltart majd… mindörökké.
Lassan vontad ki magad az életemből. Az elején még minden napot együtt töltöttünk, mindent együtt csináltunk, mintha már egy öreg házaspár lennénk, akik annyira egymáshoz szoktak, hogy egymás nélkül el sem tudnák képzelni életüket. Akkor még odafigyeltél rám, megéretted minden gondolatom, ismerted az összes apró mozdulatom jelentését, s pontosan felismerted mikor volt hamis a mosolyom. Akkor még virágokat hoztál, s naponta elrendezted őket a vázában, hogy mindig virágillat legyen a szobában. Törödtél velem, s törödtél magaddal.
Majd lassan az együtt töltött napok helyét átvették az órák, ezútán pedig a percek.
Sokáig magam okoltam, hiszen nem illettem hozzád. Te maga voltál a naprendszer, maga az univerzum, a világmindenség, én meg egy porszem a világodban, egy porszem, amelyet bármikor elfújhat a szél, amely bármikor elveszhet a semmiben. Nem tudtam másra gondolni csak a múltadra, hogy milyen volt életed előttem, hogy talán Vele boldogabb voltál, Vele minden más volt, s most itt ragadtál velem, s biztosan már nagyon bánod döntésed. Napokig figyeltem arcod, elemeztem minden apró mozdulatát, figyeltem szemed, de semmit sem tudtam leolvasni róluk. Neked meg el kellett viselned minden hibám, minden tudatlanságom, mindent, ami velem jár. Ültünk egymás mellett, te a te világodban, én meg az enyémben.
http://www.pinterest.com
Milyen szerencse, hogy az első szerelem lázát nem lehet többször megkapni. Mert láz és teher az első szerelem, akármit mondanak is a költők. Huszonegy éves korunkban nem vagyunk bátrak. Tele vagyunk apró gyávaságokkal, apró alaptalan félelmekkel, és minden szó sért és megsebez. Ma már, a közeledő középkorúság páncéljába burkolózva, alig emlékszem azokra a pici kis tűszúrásokra, amelyek akkor annyi fájdalmat okoztak. De akkor egy meggondolatlan, odavetett szó napokig égette a szívemet, és azt hittem, egy közömbös tekintetet soha nem lehet kiheverni. A legkisebb ravaszságban vagy hamisságban Júdás csókját éreztem. A felnőtt ember már mérlegeli a dolgokat, vitatkozik és visszautasít, de azokban a napokban a legkisebb csalódás megbénítja a nyelvünket, és megköti a kezünket.
Daphne du Maurier – Rebecca
Szerettelek, de kevésnek bizonyult. Én nem voltam az, akire szükséged volt, én nem tudtam megtenni mindazt, amit elvártál tőlem. És talán ez pontosan így volt jó. Neked adtam mindenem, amim csak volt, s neked ez nem volt elég, az már nem az én hibám volt. Többet már nem tehettem. Lassan hagytuk, hogy felemésszen minket a múlt, téged a saját démonaid, engem a tudat, hogy sosem leszek elég. Míg te a múltbéli döntéseiden töprengtél, lassan elveszítettél engem. Próbáltam fogni kezed, de te hagytad, hogy kicsússzon, hagytad, hogy kicsússzak lassan életedből, mintha csupán egy évszak lettem volna. Mert az elején én voltam a rózsakert életedben, amire ügyeltél, öntözted, majd mikor meguntad, hagytad, hogy a szirmok a földre hulljanak, lassan, egyenként.
Szerelmünk olyan volt, mint Augusztus. Az elején füllesztően meleg, izgalmas, majd a végére monoton, hüvős. Tudom, hogy lehetett volna másképp, de egyikünk sem volt felkészülve a következményekre, a tél közelettére. Talán a fordításban vesztünk el, talán a romlott bor fertőzte meg elménket, vagy éppenséggel ennyi jutott nekünk. Nem kapunk választ, bármennyire is keressünk. Egy lépést lettünk előre, s hármat vissza. S közben mindvégig azt hittem, hogy ez a szerelem lesz majd a vesztem, ha ennek vége lesz, belehalok, de az igazság az, hogy megtanultam együtt élni a fájdalommal. Amiről azt hittem, örökké tart majd, csupán egy ábránd, egy illuzió marad.
Nem voltam biztosan benne, de volt egy olyan különös érzésem, hogy ez a fájdalom nem tart majd… mindörökké.
Kiemelt kép: http://www.pinterest.com
