Tegnap éjjel vettem kezembe a könyvet, akkor nem is sejtve, hogy egyetlen éjszaka alatt befejezem. Talán ilyen gyorsan még semmit sem olvastam el. Megfogott a történet, a szereplők, a helyszínek, Rebecca. Mindenképpen szerettem volna egy ajánlót írni róla, hátha valaki másnak is megtetszik. Akinek meg nincs kedve elolvasni, az megnézheti a könyv alapján készült filmet.
http://www.netflix.com
“Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam. Mintha újra ott álltam volna a vasrácsos kapunál, amely a felhajtóhoz vezet. Sokáig álltam ott, nem tudtam bemenni, mert a kapu be volt zárva, és még a láncot is keresztbe akasztották a rács előtt. Álmomban a kapust hívtam, de nem jött. És mikor jobban benéztem a rozsdás rácson keresztül, láttam, hogy a kapusfülke üres…”
Daphne du Maurier regénye nem a megszokott módon kezdődik. Már az első bekezdés tartalmaz valami rejtélyeset, valami hátborzongatót. Ritkán fog meg egy könyvnek az első mondata. Azonban most, a kezembe véve a könyvet, ez fogott meg a leginkább. Manderley. Először az hittem, hogy egy város. Egy valós vagy éppenséggel kitalált hely valaha Nagy-Britannia tengerpartján. Később azonban kiderült, hogy Manderley egy ház. Egy ház, amelynek falai sötét titkokat rejtegetnek.
A könyv elején megismerjük az elbeszélőt. Egy fiatal, szegény lányt, aki egy gazdag, idősebb hölgy társalgónője. A hölgy hamarosan lebetegszik, így főhősnőnknek esélye adatik megismerni Maximilian (Maxim) de Winter-t, egy gazdag középkorú férfit. A két szereplő hamar közelkerül egymáshoz, szinte minden napot együtt töltöttek. A lány hamarosan bele is szeret a férfiba, azonban két probléma is felmerül: a férfi még mindig gyászolja nemrég elhunyt feleségét, az idős hölgy meg továbbutazni szeretne. Mikor főhősnőnk búcsúzni szeretne Maximtól, megtörténik a hatalmas áttörés, a férfi feleségül kéri a lányt.
“A ház, amint ki bukkant előttem, nagyon békésnek látszott, védettnek, biztonságosnak és sokkal szebbnek, mint amilyennek valaha láttam. Amint ott álltam és néztem, talán először eszméltem rá, zavartan és mégis büszkén, hogy az én otthonom ez, hogy Manderleyhez tartozom, és Manderley hozzám.”
http://www.netflix.com
A nászút után a friss házaspár a férfi otthonába költözik. Itt ismerkedünk meg a többi szereplővel, köztük egy komor házvezetőnővel is, aki a néhai Mrs de Winter barátnője is volt egyben. Mrs. Danvers (a házvezetőnő) minden erejével azon van, hogy eltüntesse a friss feleséget a férfi életéből. Azonban nem csak ez az egyetlen akadály a boldogság felé, hiszen a férfit folyamatosan kísérti Rebecca emléke is. A fiatal lány igyekszik megszokni a gazdagok életét, de folyamatosan elkeseríti, ahogyan férje lassan elhidegül tőle. A lány kénytelen felnőni, megváltozni, hozzászokni egy olyan élethez, amibe nemrég csöppent bele csak.
A könyv háromnegyedénél jön csak igazán a csavar. Kiszámíthatatlan, kusza, csavaros. Szám szélét rágva olvastam, igyekezve eldönteni, hogy kinek is szurkolok. A házvezetőnőnek vagy a fiatal feleségnek. A férfinak, aki hatalmas titkot rejtegetett? Rebeccának? Rebecca győz majd a végén, vagy a fiatal házaspár nyugodtan élhet?
“Előttünk a manderleyi országút. Fejünk fölött a koromfekete égbolt, amely a látóhatár szélén már nem volt fekete. Bíborvörös volt, mintha vérrel öntözték volna meg. És pernyét csapott az arcunkba a sós tengeri szél…”
http://www.netflix.com
Kiemelt kép: http://www.netflix.com
