Az utolsó mondat végén levitt hangsúly,
Az utolsó vonás, amit ceruzád hagyott a papíron,
Lépés, amire már csak én vártam.
Mosoly, ajkak, lobbanás.
Emlékeinkből kikapart darabok,
Üresen kongó fekete vakfolt,
Ami mégsem takar el semmit.
Csukott szem, néma fülek, megtorpanás.
Végül csak idáig jutottunk;
Én azóta pánikbeteg lettem;
Menekülök a füst elől, amivé te váltál.
Füst, korom és pusztulás.
Túlságosan is megrémít a hiányod,
Így már félek közelebb kerülni.
Lelkünk karnyújtásnyira egymástól, közöttünk űr.
Hideg, csöndbe hatoló szívdobbanás.
(kiemelt kép: bestofpicture.com)
