„Az emberek olyan könnyen összetörnek, mint ahogy az álmok és szívek is.”
(Neil Gaiman)
Ha jobban belegondolok, úgy kezdődött, mint minden valamire való tündérmese: egyszer volt, hol nem volt: volt egyszer egy kislány. Egy apró kis tündér, akinek reggelente mosolyából szivárványt font a nap – aki biztonságban és boldogságban élte az életét, nem tudva arról, hogy a tökéletes pillanatok üveggolyói egy szempillantás alatt képesek ripityára törni. Ilyenkor hiába figyeled az áttetsző szilánkokat, merő és tiszta szépségüket elnyomja a fájdalom, amikor a bőrödbe vájnak. Ennél már csak az szomorúbb, amikor először ráébredsz, hogy van, amit lehetetlen összeragasztani…
A lány hamarabb felnőtt, mint bárki gondolta volna – egy szempillantás alatt történt, valahol tél és tavasz összefűzött ujjainak mezsgyéjén. Talán a szomszéd még épp a másik oldalára fordult az ágyban, egy bimbó végre kipattant, hogy a kíváncsi szemek elé tárja a bőszen őrizgetett szirmokat, és egy pékség sütője csengetett, mindent elborítva a túrós bukta otthonosan melengető illatával. Azt hiszem, általában a leghétköznapibbnak tűnő pillanatokban szűnik meg forogni a világ.
Sutba dobta ugyan a kiskori álmokat, de valahol, ott a szíve legmélyén egy égig érő toronyban fogságba esett az a tengerszemű gyermek, és azóta sem találja a kiutat. Néha, komor napokon, amikor a fülében doboló magány elviselhetetlenné válik, meglebbenti ruhája kopott fodrait, és ilyenkor a lányt tetőtől talpig átjárja a szomorúság, hogy árkot marjon a szemei alá – valami hiányzik, valami fáj, de képtelen neki nevet adni. Hogyan küzdjön az arctalan szörnnyel?
Abban a végtelen pillanatban elveszítette a lába alól a talajt, nem volt többé biztonságot nyújtó burok, sem kapaszkodó – hirtelen magára maradt, és végtelenül hideggé vált minden. …talán nem tudod, de ő túlélő. Mi mást tehetett volna? Nem maradt senki, nem engedhette meg magának többé, hogy bizonytalan támaszokat kutasson – csupán magára számíthatott.
Erős lett és kemény, felvértezve magát az újabb lehetséges ütésekre – és közben észre sem vette, hogy kizárta az embereket. Magában gubbasztott, és nézegette azt a törött üveggolyót, és azon tűnődött, hogyan tudná összeragasztani a legkisebb hibaszázalékkal. Sokat forgatta, elemezgette, és titkon magát okolta a kudarcért. Valami ott tartotta, a padlón, és bár sokan jöttek-mentek, kevesek nyertek bebocsátást – volt, aki olyan halkan kopogtatott, hogy meg sem hallotta, míg más vad dörömbölése ráijesztett, és nyugtalanná tette. A biztonságot kereste mindenütt: megnyerő szempárokban, a felkelő nap illatában, az ajtó mögött vagy a szőnyeg alá kotorva, hátha.
Voltak napok, amikor azt hitte, a kutatás véget ért, ám az illúzió tépett fecnikké porlott a markában, és magával vitte a maradék hitét is. Hiszen ez az egész mese a bizalomról szól.
De te akkor is jöttél, amikor nem volt muszáj.
Amikor kész voltam, hogy eltaszítsalak, távolra – és ezzel sokkal többet adtál, mint hiszed.
Letörtél néhány tüskét.
És talán hamarosan én magam metszem majd le a többit.
Kép forrása: weheartit.com