Valaki egyszer azt mondta nekem:
“Szegény, szerencsétlen tűz; képtelen levegő nélkül élni.”
http://weheartit.com
Ha jobban belegondolunk, semmi sem képes levegő nélkül életben maradni.
Nem azért születünk újra és újra, hogy képtelenek legyünk szembenézni saját feladatainkkal és terheinkkel. Soha nem tudtam kényszerként felfogni a létezést, hiszen semmi sem véletlen és hiszek abban, hogy magunk döntünk arról, meg akarunk-e születni, képesek vagyunk-e vállalni a számunkra kiszabott feladatokat. Ha nem sikerül, semmi sincsen veszve, ugyanis minden egyes inkarnációnk során ugyanazokkal a kérdésekkel szembesülünk majd. Lehetünk szépek, okosak, szegények, ostobák, vakok vagy elveszettek: mind azért jellemez minket, mert így tudjuk legbiztosabban elvégezni a ránk váró feladatokat. A legnehezebb dolog rájönni arra, miért élünk, miért kell küzdenünk és ehhez kapjuk aztán a legmegfelelőbb tulajdonságainkat, külsőket és belsőket egyaránt. Sokáig azt hittem, az én feladatom a szerelemben való kiteljesedés, egy másik ember által való létezés. Aztán úgy gondoltam, írnom kell, hogy az emberek lássák, tudjanak arról, hogy mindannyian csupán apró semmiségek vagyunk valami hatalmas térben, és amit teszünk, megalkotja körülöttünk a világot. Mindenki egyedül van, egyetlennek, páratlannak számít a maga nemében. Hajlamosak vagyunk azonban szélsőségesen kezelni mindent: vagy csak saját magunkra gondolunk és az egónk számára nem jelent kielégülést a másokkal való érintkezés és a tűlünk független dolgok befogadása, vagy éppen magunkkal nem foglalkozunk eleget és életünket másoknak alárendelve, megfosztjuk magunkat a mélyebb ismeretektől, attól, hogy rájöjjünk, mit is keresünk itt, ebben az életben. Vannak pillanatok, amikor zuhanok; ezt a folyamatot leginkább a tarot kártya 16. lapja, a torony képes megfelelően ábrázolni. Felépítek valamit – legyen szó akár emberi kapcsolatokról, álmokról vagy sikerről -, ami aztán a legváratlanabb pillanatban megremeg, és alapjaiban válik semmivé, eltűnik, mintha sosem létezett volna. Az összes ilyen időszakot drasztikus váltás követte az életemben; úgy éreztem, ahhoz, hogy folytatni tudjam, változnom, fejlődnöm kell. Új hobbit találtam, új emberekkel ismerkedtem meg vagy egyszerűen csak befestettem, levágattam a hajam. Nekem ez egyfajta rituálé, a lelki megtisztulás folyamata, amit a “tabula rasa” állapota követ, és bár az alapok gyökeresen nem változnak meg soha, az atmoszféra és a részletek állandóan megújulnak. Ennek ellenére néhányan ostobának tartanak és elhatárolódnak attól, hogy megismerjenek. Óriási hibám, hogy igyekszem kiterjeszteni önmagam, mert úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kell ismernie mindent ahhoz, hogy átfogó képet alkothasson a világról és valóban azt mondhassa: én ilyen vagyok, ezt szeretem, ezt pedig nem. Amíg nem ismerünk meg mindent a saját tapasztalataink alapján, nem jelenthetjük ki azt sem, hogy vagyunk valamilyenek. Sok filozófiai irányzatról olvastam már és azt hiszem, ugyanúgy, mint az embereknél, egyik sem képes a valóságot teljes mértékben megismertetni, hiszen ezeket is emberek fogalmazták meg, akik eltérő szempontból, különböző nézetekkel szemlélik a világot és az életet. Akárhányszor bekövetkezik ez a totális és tökéletes összeomlás (tökéletes, mert a kétely egyetlen szikrája sem marad bennem azzal kapcsolatban, hogy ideje valamit újrakezdeni), megtisztulok és boldog vagyok, őszintén boldog. Így hát azt mondom, egy adott életen belül is rengetegszer vagyunk képesek újjászületni. Egész életünk a megfogantatásból, a születésből és az elmúlásból áll, mi pedig gyakran fénysebességgel éljük le az életünket, elsuhanva önmagunk mellett. Azt hiszem, az élet élet értelme nem lehet más, mint a magasabb szellemi és lelki dimenziókba való eljutás és ezáltal az önkifejezés; ehhez adódnak úgynevezett “adalékanyagok”, mint például a szerelem, az anyagiak, a teheség, a külső- és belső adottságok, az ész, a béke, a szeretet… minden, ami körülvesz minket.
