Alig két hete, hogy Dan Wells Magyarországon járt, a Nem vagyok sorozatgyilkos sorozat befejező kötetének megjelenése alkalmából. Természetesen én is elmentem az eseményekre, így dedikált példányt tudtam szerezni, a rég áhított könyvből.
Ilyen az, amikor egy könyv teljesen magával ragad. A beszerzés napján elkezdtem olvasni a könyvet, másnap pedig be is fejeztem, pedig sok egyéb dolgom is volt. A történet visszavisz az alapokhoz. John újra egy kisváros balzsamozójában dolgozik, és újra egyedül próbálja elkapni a Sorvadtakat. Rengeteg új dolgot tudunk meg a Sorvadtakról a könyvben, ami kicsit más megvilágításba helyezi őket, valamint az összes eddigi kötetet is. Brooke hiányzott nekem, jó párost alkottak John-al a Csak a holttestemen át című részben, de így is kerek a történet.
A történetben ezúttal háttérbe szorultak olyan dolgok, amik korábban nagy hangsúlyt kaptak, így például most kevesebb a nyomozás, kevesebbet törődünk azzal, hogy John visszatartsa a sorozatgyilkos hajlamait, de úgy vélem, ez nem vált kárára a könyvnek. John ugyan nagyon sokat változott az első rész óta, de alapjaiban végig ugyan az a srác maradt, mint akit az első részben megismerhettünk.
Az új szereplők határozottan szimpatikusak voltak, leginkább talán Jasmyne. Remek stílusa van, élmény volt olvasni minden párbeszédjét.
Csak és kizárólag ajánlani tudom a könyvet… és persze az egész sorozatot is, főleg azoknak, akik szeretik a horror és a krimi keverékét. Érzékenyebb lelkületűek viszont jobb ha kicsit vigyáznak. Ennek okára egy szemléltető példa, így zárásként. Dan mesélte, hogy még a megjelenés előtt, a lánytestvére elolvasta a sorozat első részét. Amikor visszavitte neki a kéziratot, csak ennyit mondott: “Nem tudom mi a rémisztőbb. Ez a könyv, vagy a tudat, hogy egy fedél alatt nőttünk fel.”
Kiemelt kép forrása: Dominique Lonsdale (youtube)