Általános iskola végén, középiskola elején volt egy olyan agymenésem, hogy ha törik, ha szakad tibetológus leszek, vagy legrosszabb esetben régész/kulturális antropológus. Nem árulok el nagy titkot: a fentiek egyike sem lettem. Érdeklődésem a keleti országok, valamint minden egyéb hitvilágok iránt azonban megmaradt. Ebben hatalmas szerepet játszott a népszerű magyar író Leslie L Lawrence (Lőrincz L László). Az ő könyvei által ismerkedtem a távol-keleti kultúrákkal. Halkan megjegyzem, még ma is jó forrásnak tartom a könyveit ehhez.
Marius Magnien Tibet régen és ma című útleírására azonnal fel is kaptam a fejem, amikor tudomást szereztem arról, hogy a Kariel Könyvkiadó gondozásba vette. Ebben a műfajban akadt már néhány próbálkozásom zsengébb éveimben Germanus Gyulával, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Marius Magnien francia újságíró az elsők között volt, akik eljuthattak külföldiként a világ tetejének keresztelt, elképesztően különleges Tibetbe. Ez a könyv érdekes olvasmány lehet mindenkinek, aki érdeklődik a tibeti kultúra iránt. Fontos azonban megjegyezni, hogy egy 1959-ben íródott kötet újrakiadásáról van szó, így az a különös helyzet áll fenn, hogy a „ma” több, mint hatvan éves viszonyokat jelent. Ennek ellenére kimondottan jól szórakoztam, rengeteg kutatásra serkentett. A kötetet Rév Miklós fotói illusztrálják, aki első magyarként járt Tibetben, fotóit pedig hazai múzeumok őrzik.
A száznegyven oldal végére érve elég átfogó képet kaphatunk Tibet hatvan évvel ezelőtti társadalmi, szociális, művészeti, vallási, politikai helyzetéről. Magnien az első fejezetben csodás tájak képeit festi elénk meglepő részletességgel, az akkori első tibeti várostól, Kangtingtól utazott egészen Lhászáig, ami több mint kétezer kilométer. Csak viszonyításképp, ez több mint közúton a Budapest-Ankara (1770 kilométer körül mozog) vagy a Budapest-Moszkva (körülbelül 1830 kilométer) útvonal. Egészen más mércével mérik arrafelé a távolságokat. Ilyenkor ébred rá az ember, milyen aprócska kontinens is Európa a gigászi Ázsia mellett. Sosem gondoltam volna, hogy pont én fogom ezt mondani, aki világéletében küszködött a földrajzzal, de elkelt volna egy térkép, mert szívesen követtem volna nyomon Magnien útját. Ilyen-olyan térképeken próbáltam berajzolni merre tartunk, sajnos nem jártam túl nagy sikerrel.
„A táj szépsége igen változatos. Hol szivárványosan csillogó gleccserek és örök hó fedte csúcsok tárulnak szemünk elé, hol virágokkal borított, üde zöld legelőket látunk, amelyeket imitt-amott a négyezer méter magasban legelésző jakcsordák fekete pontjai tarkítanak. Helyenként sziklafalak közé szorított zord völgyek tűnnek fel, mélyükön hegyipatakok vad árja rohan, de az ember még ezen a mostoha tájon is kisajátított a maga számára apró csíkokban megművelt földdarabkákat.”
Ahogy elérjük Lhászát, Tibet szívét, a leírás emberközpontúvá válik. Megismerkedhetünk az öltözködéssel, a hagyományokkal, társadalmi berendezkedéssel, a vallással. Pontosan, módszeresen megtanulhatjuk kik élnek a világ tetején. Ismételni tudom magam, rengeteget kutakodtam, igyekeztem összehasonlítani a 60’-as évek Tibetjét a mai, Tibeti Autonóm Területtel. Ezt a könyvet nem azért írták, hogy az ember gyorsan letudja könnyed szórakozásként a délutáni jakvajas tea mellé; elidőztem olykor az öltözeteken, a nemzeti ételükön, sőt jó eséllyel kissé bolondosnak nézhettek munkában is, amikor egy-egy szabad percemben jakokkal vagy épp kasmírkecskékkel népesedett be a képernyőm. Nem ígérem, hogy könnyű lesz végigolvasni, viszont rengeteget lehet tanulni belőle.
Az egyik legmegdöbbentőbb új ismeret egyértelműen a betegségekhez és a halálhoz való hozzáállás volt a tibeti nép részéről. Egy nyugati ember valószínűleg soha nem fogja teljes mértékben megérteni, legtöbbünk zsigeri elutasítással hőköl hátra az olvasottaktól. Európa közepén például elképzelhetetlenek az általuk bevett temetkezési szokások. Ajánlom, hogy olvassatok utána az égbe temetésnek (ezt megtehetitek ITT vagy ITT), de gyengébb idegzetűeknek semmiképp nem javaslom.
„A világról alkotott filozófiai felfogásuk nem tűri meg a legfelső, természetfölötti teremtő fogalmát. Számukra nem létezik más, csak a kozmosz, a világegyetem örökös mozgása, amelynek egyik eleme a mindig megismétlődő megtestesülés, a reinkarnáció. Következésképpen minden mindenben van, minden hat és visszahat egymásra.”
Tibet mindig is a szívem csücske marad majd, Marius Magnien ebben megerősített. Ahogy abban is, hogy a politika nem az én világom, az ezzel foglalkozó részeket élveztem legkevésbé, talán ezek a legszárazabbak is az évszámokkal és a számunkra oly szokatlan nevekkel. Többezer éves történelmet nehéz pár oldalba sűríteni. A hagyományokkal kapcsolatos fejezetekkel képes voltam órákat tölteni: képeket, cikkeket keresve, mi változhatott az elmúlt hatvan évben, hogy öltözködnek, hogy néz ki a Potala palota, vagy egyszerűen csak a fenséges hegyekkel körülölelt tájat csodáltam.
Olvassatok ti is más kultúrákról! Legyetek elfogadók és befogadók velük szemben!
Kiemelt kép forrása: Pixabay
További képek forrása: Pixabay
