Kapaszkodnék-nem tudok.
Szélviharban galambok
módjára marjuk egymás szárnyait.
Az első viharok jele, hogy napszívta párnáinkra pocsolyák költöznek. Reméljük, hogy a tavalyinál akár egy percig is tovább tart ez a szeptemberi langy meleg de erőszakkal marasztalt madarak emléke fekszik a szívünkre, álmainkba leljük fel halott virágaink színeit, s bár hiába, de újrafestjük a piszokszürke felleget.
Szemünk előtt tűnnek le fényeink. Állsz várva a közeli nagy telet, hogy hóvakítva szorongasd kihűlt jobb kezem.
Ösztönöd van a boldogsághoz: megfontolatlan gyerek; az öröm temetőbe tévedt fantomképe; korai őszben a kései nyár jele.
Előled minden reggel útnak indultam. Kerestem valami újat, amibe kapaszkodhatok. De minden éjjel haza mentem- hozzád mentem.
Hogy leszakítod-e a kiégett mező egyetlen kóbor színfoltját, már eldöntötted, gyökerestől lesz tulajdonoddá. Így hát öleld magadhoz az eltévedt idegent-ölelj engem-, hogy ne lássam a párás ablakon a hajnalt, s ne érezzem, ahogy belém martál, s ahogy én karmollak. Szakítsd le a szárnyaim. Adj úgy, hogy viszed magaddal minden elkopott ékszerem, de ne szólj, ha megszépül a kezem, hogy késve jöttél és holnap is késve érkezel, mert feléd néztem, s elengedtem mindent csendben, mi a földhöz és az észhez köt.
írta: Brekócki-Domokos Evelin kiemelt kép: pexels.com
