“A mélyvízben vagyok,
Figyeli, ahogyan elmerülök,
Sose kerülök már a partra.
Áttörünk a felszínen,
Ahol senki sem árthat nekünk,
Messze vagyunk a sekélytől.”
A star is born
Pinterest.com
Túlságosan is jól emlékszem. Mindenre. Az első perctől kezd a legvégsőkig. Minden egyes lélegzetvételre, ütemtelen szívverésre, mosolyra és legfőképp, minden egyes könnyre. Habár a legvégére valahogy minden összemosódott, s minden a feje tetejére fordult, az emlékeket nem tudom kitörölni fejemből. Valahogy a igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is próbálkoztam. Nem a félelem miatt, egyszerűen csak sokkal jobban érzem magam, ha valahogy ott vagy a fejemben. Ha reggel még mindig elhiszem, hogy a telefonomon ott van egy üzenet, amit te írtál. Ha este úgy megyek haza, hogy arra várok, mikor fog megszólalni a telefonom. Gyerekes dolgok, de valahogy reményt adnak nekem. Mert a szívem mélyén még szeretnék reménykedni. Hinni abban, hogy a legvégén minden rendben lesz. Lehet nem ma, esetleg ebben az évben, de valamikor minden rendben lesz.
Az utóbbi időben a napok valahogy egybefolynak. Egyre többet alszom, mégis úgy érzem, hogy soha nem pihenem ki igazán magam. Már nem hoznak lázba a szokásos dolgok, egyszerűen csak hagyom, hogy minden egyes lehetőség elsuhanjon mellettem. Talán az a legrosszabb az egészben, hogy nem is érzek bűntudatot emiatt. Nem érzek késztetést arra, hogy valamibe belekezdjek. Minden egyes nap azzal telik el, hogy bús tekintettel nézek ki az ablakon és azon gondolkodom, hogy mit csinálhattam volna másképp. Vannak pillanatok, amikor mindez kicsit jobb lesz, s végre én is őszintén mosolygok, de ezek is eltelnek. Minden másodperc és öröm egy szempillantás alatt elillan. A helyét pedig átveszi a bűntudat. Éget és egyszerre mardos a gondolat, hogy egyetlen pillanatra is boldog vagyok. Nélküled.
https://www.facebook.com/pages/sonja-horvath-photography/168658446559881?fref=ts
A lehető legrosszabb érzés az, amikor valaki összetöri a szíved. Azokat az álmokat, amelyeket egy életen keresztül építettem, Ő egy szempillantás alatt romokba döntötte. Elvette mindenem, megszégyenített, kést szúrt a hátamba, majd a sínek közé dobott. Mindezt pedig hideg vérrel, egyetlen szemrebbenés nélkül. Kihasználta, hogy életem áldoztam volna érte, s jókat nevetett, hogy milyen naivan mindent megtettem érte. Mégis, semmit sem bántam meg. Büszke vagyok mindegy egyes szóra, s üzenetre, amit neki küldtem. Nem bántam meg mindazt, amit érte tettem. Még akkor sem, ha a dolgok így alakultak. Fájdalmat okozott nekem, azonban a hiányától minden egyes nap meghal egy részem.
Bárcsak elmondhatnám, mennyire hiányzol. Hogy mennyit gondoltam rád az elmúlt időben, mennyit kerestelek az utcán, s mennyire fel szerettelek volna hívni, de nem volt elegendő bátorságom hozzá, s inkább vártam arra, hogy te keress. Mindhiába, neked lassan minden fontosabb lett. Én meg lassan elveszítettem mindent. Soha nem voltam még ilyen szomorú, magányos, tehetetlen, dühös, és elveszett. És soha nem fájt semmi sem annyira, mint beletörődni, hogy nem vagyunk már mások, mint végletek.
Kiemelt kép: http://www.tumblr.com
