Szenteste, templom után, de az ünnepi kajaorgia előtt meglátogattunk egy nyolcvan-nyolcvanöt körüli nénit az idősek otthonában, ahol édesapám nagyjából tíz – de lehet, több – éve dolgozik. Pontosan nem tudom, mikor került be a néni, de annyi biztos, hogy amióta ott van, azóta ápol kifejezetten jó kapcsolatot apukámmal. A kifejezetten jó annyit jelent, hogy már nem a nevén szólítja, hanem kisfiamnnak vagy fiacskámnak, amint lehetőségük nyílik rá, állandóan beszélgetnek a legtipikusabb dolgokról, amiről egy édesanya beszélhet a fiával.
De most nem is ez a néni a fontos, őróla majd később, talán egy másik bejegyzésben szeretnék beszélni.
Az idősek otthonában egy szobában négyen ,,laknak”, bár ez a szó kicsit furcsa ebben az élethelyzetben szerintem. Nem tudom, máshol hogy van ez, de nálunk úgy, hogy nem csak kimondottan idősek vannak ebben az épületben, hanem olyan emberek is, akik szellemileg betegek, és a családjuk nem akar(?), nem tud már róluk gondoskodni, így olyanokkal is találkoztam már, akik épphogy betöltötték a harmincat, de persze a kilencvenet, sőt annál többet is.
Az első szobában volt ez a néni, rajta kívül még egy harmincas-negyvenes férfi, egy negyvenes és egy hatvanas, ősz hajú nő. Már rég besötétedett, mikor megérkeztünk, és a kinti ablakon át láttuk a négy színben villogó, nagyjából harminc centi magas karácsonyfát a szekrény tetején. Ennek láttán kicsit megnyugodtam, hogy a helyzet ellenére is boldog a karácsonyuk. Félig-meddig tévedtem.
Nagyjából negyed órát töltöttünk a szűk helységben, így végre mi is megismertük a híres mamát, akiről apa már annyit áradozott. Elképesztően kedves, szeretetteljes néni, azonnal, hosszasan átölelt minket, majdnem sírt, hogy végre a saját szemével is látja a fiacskája gyerekeit. Úgy köszönt el tőlünk, mintha tényleg az unokái lennénk, és ez elképesztően jó érzés volt mindenki számára. Persze vannak saját gyerekei, unokái, tőlük kapta a fát és még egy-két apróságot, és bár ez kicsit elhitette velem, hogy törődnek vele, legalább vele!, mégis volt bennem egy rossz érzés, hogy ez azért így még sincs rendben.
Ez az érzés bennem volt még otthon is, ezért rákérdeztem apánál a dologra. Látogatják-e őt, őket rendesen? Hogy létezik, hogy karácsonykor, legalább szenteste egyikük családja sem vitte őket haza? Tudok olyan esetről, hogy egy bácsit elvittek haza egy napra, és aztán ugye visszadugták az öregotthonba (csúnya szóval élve bolondokházába), másnap pedig elszökött, elment a régi házához, és bánatában leugrott a padlásról. Azonnal szörnyethalt. Mégis bátorkodtam erre rákérdezni, mert egyik ember sem volt a szobában olyan állapotban, hogy ilyesmi megtörténjen vele. Bár sose lehet tudni, ugye.
Persze azonnal kiderült, hogy jogos volt az aggodalmam, csak nem a jó embernél. A másik nénit, a hatvanas, ősz hajút szinte sosem látogatják, pedig vannak gyermekei. Tíz-tizenkét éve van már ott. Ügyész volt a megyei bíróságon, belebolondult abba, hogy a férje megcsalta, és elvitte az összes pénzt, ami inkább volt a nő keresete, mintsem a sajátja.
Egy kicsit magamba zuhantam így, szenteste. Nem tudok még belegondolni sem abba, milyen lehet, ha egy idősebb családtagunk már tehernek számít. Tehernek annyira, hogy bedugjuk őt egy idősek otthonába. Ha nincs senkije (meghalt a férje/felesége és gyermektelen volt, vagy esetleg külföldön lakik a gyereke, és nem akar kimenni hozzájuk, és a gyerek se költözne haza semmipénzértse), akkor még félig-meddig megértem, de akkor is inkább önszántából megy idős otthonba lakni lakni az illető, ha mondhatjuk így is. De azzal abszolút nem értek egyet, ha csak azért rakják be az idős embert, hogy egy gonddal kevesebb legyen. Mert igen, a legtöbb emiatt van bent. Nem azért, mert nincs családja. Nem azért, mert nem tud gondoskodni magáról. Hanem hogy egy gonddal kevesebb legyen. És ha az ember már teher a saját gyerekeinek, akkor tökéletesen megértem, miért ugrott le a padlásról a bácsika. Hogy ne legyen teher.
