Veres Attila A valóság helyreállítása című kötetére éveket kellett várni. Az Éjféli iskolák már itt a polcomon, az Odakint sötétebb pedig az egyik kedvenc regényem lett, így nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a szerző az Agave Könyvek gondozásában egy újabb könyvvel jelentkezik. Attila szívesen ötvözi a hungarikumot, a magyar fanyar és pesszimista életfilozófiát a szürrealizmussal, a weirdfictionnal és horrorral, ez kölcsönöz az írásainak egyedi esszenciát. Legújabb könyvében novellákat olvashatunk, de a szerző saját bevallása szerint – és az én olvasói megtapasztalásom szerint is -, ezek a történetek összefüggnek, és bár külön-külön is érhetőek és értékesek, együtt egy egészen új szintre lépnek, új gestaltot képeznek.
Hogyan sztrájkolnak az írók? Írnak tovább, csak nem kérnek érte pénzt.
Már a kötet első “novelláját” nagyon szerettem! Az író saját nézőpontjából írta a történetet, és beemelt a magyar fantasztikum világából olyan ismertebb karaktereket, írókat és szerkesztőket, akiket az olvasók is ismerhetnek. Így szinte észre sem vettem, hogy a “fogakkal teli verem” mikor csapott át a realizmusból szürrealizmusba, a feszültség pedig csak nőttön-nőtt. Erős kezdés volt, feladta a leckét az utána következő írásoknak, és az a megdöbbentő, hogy úgy éreztem, nem esik a színvonal, sőt néhol még erősebb történetek, vagy ötletek is szembejöttek, így egy rossz szavam sem lehet! Főleg, amikor észrevettem az első 4-5 novella után, hogy bizonyos szereplők, helyszínek, események, netalántán termékek valamilyen úton-módon, de elő-előkerülnek több írásban is, így plusz izgalommal töltött el minden írás kezdetén a várakozás, hogy ezúttal melyik történet folytatását olvashatom. Aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy, mert itt minden mindennel összefügg és nemcsak csak az író személye köti össze ezeket a sztorikat.
Mindegyik történet elgondolkodtató, görbetükröt tart a mai világ felszínességének, romlottságának, miközben betekintést enged egy másik valóságba, vagy inkább pokolba, de igazából ez is mindegy, mivel egyre megy, nemdebár? A kedvencek között is kedvencem lett a Tranzisztor című novella, amely egy szegénysorból “felemelkedett” lány történetét mutatja be, akinek csak benyomásai lehetnek arról, milyen is a valóság, a gazdagok élete, és hálát a saját nyomoráért, magából pedig egyre többet ad, egyre inkább kihasználják őt és a képességét, aminek céljáról ő nem is tudhat. A leghátborzongatóbb, hogy még a halála után is kizsákmányolják, ahogy ez A kapcsolattartásra kijelölt személyben ki is derül. A Talán fekete is durván belém égett, mert a főszereplők gyerekek voltak, ártatlanok és kiszolgáltatottak, akik a saját szüleik hóbortjának esnek áldozatául.
Kevesebb lett, de a kevesebb nem mindig rossz dolog. Az sem mindegy, honnan tűnt el ez az ismeretlen szubsztancia, hiszen nem biztos, hogy az emberi lélek olyan, mint egy tenger, amit egyenletesen tölt fel a sós víz. Nem, a lélek lehet egy szoba is. És ebben a szobában lehetnek ajtók, amelyeket most már nem torlaszol el semmi.
Az emészthetőbb, mainstream könyvekhez képest kevés értékelés született, de annál több pozitív pontozás. Meg tudom érteni. Nehéz erről a könyvről írni, annyira torokszorító, sötét és elvont, hogy az már húsba maróan valóságos. Zseniális, bizarr és nyomasztó. Aki kellemes, kényelmes olvasmányra vágyik, az kerülje el messzire! A horror, a misztikum és weird fiction szerelmeseinek ajánlom, de ők is kössék fel a gatyát, mert egy depresszív, szorongásokkal teli és hátborzongató élményben lesz részük!
Ha felkeltette a figyelmedet az ajánló, a könyvről többet:
