Az eső összemossa könnyeim az arcomon.
Nem tudja senki, hogy sírok, elhiszik, amit látnak.
Esik és nem védem magam semmivel.
Engedem, hadd zúduljon rám a víz és takarja el a bánatom.
Majd mikor kisüt a nap, nem tudom elrejteni a fájdalmam.
Néznek rám, de nem látnak.
Egy nő egymagában sír az utca közepén.
Mindennapos.
Közöny.
Érdektelenség.
Becsapott a nap. Csak pár percre tűnt fel az égbolton.
Hagyta legyőzni magát a sötét felhőkkel szemben.
Elnyelték, s újra sír az ég.
Rejtőzködhetek újra, vádló pillantások tüzében.
Miért áll az esőben?
Senkit nem érdekel.
A gondolataimba merülök, amikor egy idegen mellém lep.
Ránézek, a szeme nevet. Kedvesen.
Kinyitja esernyőjét, védelmezően felém tartja.
Rámosolygok.
Megmentőm.
Írta: Holdosi Dóra
Kiemelt kép: pixabay
