Naponta órákat töltök azzal, hogy kinaplózom magamból magamat. Oldalakon keresztül dolgozom fel a múltat, és próbálom a jelenemet apró cikkelyekből összerakni, mintha csak mandarin lenne az egész. Lédús gyümölcs. Véletlen sem rohadt, nem ernyedt, nem száradt ki. Pont jó. Annak kellene lennie, nem?
Akkor mi az, amitől ennyire félek. Miért nem írok egyetlen sort sem a jövőről. Miért vagyok képtelen távlatokban gondolkozni. Mi szorítja el a torkomat, ha mégis megpróbálnám. Bárkivel beszélek a jövőről, mindenki fél. Aki egyetemista, azért. Aki kimaradt az egyetemről, azért. Aki otthagyta az egyetemet, azért. Aki dolgozik, azért. Akinek nincs munkája, azért. Aki anyuka, azért. Aki él, azért. Az összes vésztartalékomat, melyet a nehéz időkre raktam félre, mind átjárja a mindennapok miatti aggódás. Mi lesz holnap, ha már ma is nehéz volt.
Ami ma fáj, az holnap is fog?
És hol maradnak az álmaim? A betűk és a szavak ölelése, majd az elégedettség orgazmusa, hogy alkottam valamit. Álmodni szeretnék, és soha fel nem kelni. Le akarom csukni a szemem, és érezni, ahogy a pilláim rebbennek minden egyes pislogásnál. Nem akarok látni. Csak élni. Odabent. A világomban.
Abban a világban, ahol az én napom nyugszik le, és az én holdam adja a fényt az éjszaka embereinek. Ahol az én esthajnalcsillagom világít az égen. Abban a galaxisban, melyben minden repülőgép utas listáján szerepel a nevem. Ahol az én kívánságaimat hallgatja az egész univerzum a csillagos égbolt alatt. A saját tükör-országomban. Ott, ahol a szavaim mondatokká állnak össze a kozmoszban. Ahol a könnyeimet a mohák szívják magukba. Abban a világegyetemben, ahol a savam nem marja a gyomromat, ahol nem karmolom a mellkasomat a zuhany alatt sírva. Abban a világmindenségben, ahol önmagam tökéletes tükörképe tudok lenni életem minden levegővételében.
Bárhogy is próbálom, ez nem megy. A valóság egyfolytában beszuszakolja magát. Néha elkapom ezeket a pillanatokat. Megdermedek. A pilláim sem rebbennek. A vér egy századmásodpercre megáll az ereimben. A szívem megnyújtja a dobbanást. A tüdőm, mintha tele lenne egy láda homokkal; nehézzé válik. Kihúzom magam, felemelem a fejem. Tekintetem acélos. Sugárzok magamból valamiféle dacot. Előkelő vagyok, kissé kimért. Van bennem egy csipetnyi pökhendiség.
Fel kell vennem a harcot. Mindig. Harcos vagyok. Mindannyian azok vagyunk. Szembe megyek vele. Ma fájni fog. Holnap fáj-e? Nem tudom. Megnézem. Aztán majd minden kezdődik elölről.
(Kiemelt kép: Pexels)
