Érettségi után megfogadtam, hogy ha esélyem van rá, minél inkább olyan könyveket veszek a kezembe, amelyek abszolút a komfortzónámon kívülre esnek, hogy megismerhessek más nézőpontokat, más világnézeteket is. Amikor felmerült a lehetőség az Agavé Kiadónál, kapva kaptam az alkalmon, mert volt egy olyan erős megérzésem, hogy ez a könyv nekem tetszeni fog. Abszolút nem csalt ez a megérzés, sőt be kell vallanom, hogy ha bár nem avattam kedvencet, a szösszenetekből összeállított könyvecske bekerült a 2019-es évem ajánlós listájába.
Fülszöveg
Hogyan nő fel egy amúgy sem átlagos érzelem- és gondolatvilággal rendelkező pécsi kisfiú, aki a körülmények ellenére megpróbálja a legtöbbet kihozni a gyerekkorából?
Tóth Edu gyermek- és kamaszkorát rengeteg külső tényező formálta. Képzeljünk el egy csupaszív, zseni, de bonyolult lelkületű anyukát, egy hamar lelépett szélhámos apukát, egy agresszív nevelőapát, valamint egy szerető, gyakran pótanyaként funkcionáló nővért.
Edut hatéves korától kísérjük el az érettségi bankett utáni hajnalig. Ezalatt kilencven nénivel találkozunk. Óvónők, volt barátnők, volt barátnők anyukái, logopédusnő, doktor néni, szomszéd nénik, könyvtáros néni, csapattársak anyukái, Anyu barátnői, tanár nénik és még sokan mások.
Itt van mindenki, aki számít. Kilencven novella, kilencven lépés a felnőtté válás rögös útján. Kilencven próbálkozás arra, hogy a könyv szerzője és főszereplője átvészelje ezeket a vészterhes időket, melyekre élete végéig úgy gondol majd, mint a legjelentőségteljesebb éveire. Nem véletlenül.
Megmondom őszintén, kicsit vonakodva kezdtem el az olvasást. Habár kitartottam a fentebb említett döntésem mellett, ha az adott könyv nagyon eltér azoktól, amiket alapból olvasni szoktam, akkor – bármennyire is tudom, hogy pozitívan fogok csalódni – rettegek belekezdeni. Így voltam Tóth Edu könyvével is. Viszonylag döcögősen haladtam az első oldalakkal, kellett egy kis idő, ameddig hozzászokom a stílushoz, a világhoz, és ahhoz, ahogy az író közli az információkat, de az első néhány részlet után rá kellett döbbennem arra, hogy bár a gondolkodásmódunk nem egyezik, olyan könnyen ráhangolódtam a történetre, hogy egy idő után szinte faltam az oldalakat.
Elképesztő volt olvasni Eduról, a kisfiúról, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudja, melyik osztálytársába legyen szerelmes, vagy épp melyikkel szakítson. Ezeknél a jeleneteknél az Óuh, de édes! felkiáltás keveredett a bárgyú mosollyal, amit nem tudtam levakarni az arcomról. Aztán ahogy haladtam a történettel, egyre inkább ötvözték az aranyos részeket a komolyak, és rá kellett jönnöm arra, hogy Edu élete korántsem a szerelemről szól, és rengeteg olyan dolog van, amit bár ő sem lát tisztán, az olvasó előtt mégis kirajzolódik a jelenet valódi értelme. Megismertem egy megkeseredett édesanyát, aki a második házasságába próbál kapaszkodni, holott azt a férfit sem neki szánták, egy apa-féleséget, aki csak a gyerekét hitegeti (a konkrét résznél, ami az apukájáról szólt, azt hittem, a földhöz vágok valamit, annyira utáltam a férfit). és egy nővért, egy keresztanyát, akik egy fokkal jobban odafigyeltek a serdülő srácra, mint a saját anyja.
A leginkább Edu kisiskolás és ötödikes énje tetszett, talán azért is, mert a saját öcsémet véltem felfedezni benne. Végre rájöttem, miért gondolkodnak így a 12 év körüli fiúk, és valamilyen szinten meg is nyugodtam afelől, hogy nem az öcsémmel van a gond.
Összességében úgy gondolom, ez a könyv mindenképp megér egy próbálkozást azok számára, akik szeretik az élettörténeteket, és nem riadnak vissza a viccesebb, elpoénkodott jelenetektől. Úgy tűnik, Tóth Edu a humorral együtt született, hiszen ha a régebbi történetek igazak, akkor már kissrácként is sok olyan eseményben volt része, amin nevetni lehet.
