Sokat gondolkodtam azon, hogyan vezessem fel a mai interjúmat, hiszen egy szívemhez közel álló emberrel készítettem. Egy fiatal hölgy, aki rendkívül tehetséges és ami még fontosabb, hogy egy csodálatos emberről beszélünk. Én minden alkalommal, amikor meglátom valahol a nevét büszkén mosolygok, hiszen ismerhetem. Ha találkozom vele és beszélgetünk, biztosan sokat fogunk nevetni és feltöltődve búcsúzok el tőle.
A mai interjúalanyomat ismerhetitek már páran, aki nem más, mint Leskó Abigél.
Mikor szóba jött az interjú készítése és neki tetszett az ötletem, akkor nagyon megörültem. Abigélnek minden kérdéshez írtam kis megjegyzéseket, ezzel próbáltam kicsit viccesebbé, oldottabbá tenni a beszélgetést. Ennek ellenére van egy kellően komoly felütése is. Én személy szerint mosolyogtam, nevettem, de a könnyeim is folytak, ahogy Abi válaszait olvastam. Nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen interjút tudtunk ketten összehozni.
Fogadjátok sok szeretettel:
Mesélj magadról. Hogyan mutatkoznál be az embereknek?
Hát nem igazán tanultam meg bemutatkozni, mert valahogy mindenhol akad egy ember, aki tudja (vagy úgy érzi), hogy ki vagyok, és ő/ők terjesztik majd tovább a véleményüket rólam.
A bemutatkozások vége mindig vagy egy mosóporreklám, vagy egy pszichiátriai rendelő.
Éppen ezért csak a nevemet szoktam mondani, azzal az eggyel nem befolyásolok senkit.
Úgyhogy, így: Leskó Abigél vagyok.
(Ha agyamnál vagyok, néha köszönök is)
Mi a te történeted? Mi vezetett téged az íráshoz? Mióta írsz?
Elég sűrű, és mély 16 évem volt, de azt hiszem, hogy a kosárlabdakarrier az életem legnagyobb pofonja. Röviden: megálmodtam, és dolgoztam azért minden nap, hogy nagyon jó kosaras legyek, akinek majd vörös szőnyeges nagy léptei lesznek, és 14 évesen arra eszméltem, hogy valaki (innen is nagy ölelés, Komi) fogja a vállam, és próbál megtanítani újra járni. A kéztörésemnél nem voltam magamnál, nem volt időm felfogni, úgy, ahogy az előtte lévő kórházas történeteimet sem, de amikor szétment a bokám, akkor utolért minden.
Ahelyett, hogy kitöltöttem volna magamban hosszú évek űreit, inkább beléjük zuhantam. Abban az elveszett félévben tanultam sokat az életről. Merész kijelentés, hogy életem legnagyobb pofonja. De tudom, hogy az. Igazából az a zuhanás, és az abból való kijutás miatt írok verseket szerintem. Megláttam, hogy a tragédiák és az elfojtott fájdalmak generálják egymást, és az egész élet egy szimbólumrendszer a léleknek.
Mióta írok? Anyukám és a nagymamám szerint folyamatosan írok, amióta csak élek, csak már papírra viszem őket. Verseket másfél éve.
12 és 14 éves korom között blogoltam, de az többnyire arról szólt, hogy mennyire úgy éreztem, hogy tisztában vagyok az élettel. Csak aztán szólt az élet, hogy hoppácska, talán mégse. Aztán azt ott is hagytam. De vicces visszaolvasni, annyira aranyosan meg voltam győződve arról, hogy túl vagyok a dolgaimon. Olyan jókat tudok röhögni rajta.
Tüdőmbe madarak vonultak
Cigifüsttel repültek át sokakba
Kifelé menet csőreikkel szúrták át mellkasomon a lándzsát,
Amivel az őseim még a hazájukat védtékDöntésem: ha vagyok még, egyáltalán
Gondolataimat átadom az árnyaknak,
A lelkemet pedig a baglyoknak,
hogy a köpetükként ott tudjon maradni a fák alatt;
a hó nélküli teleken is lehessen mivel dobálózni./Hazafelé (részlet)/
Mi inspirál téged az életben? Mi tesz boldoggá?
A boldogság szerintem döntés joga. Valamiért nagyon erősen hatok az emberekre, ezért igyekszem mindenben valami jót látni, és lehetőség szerint sokat mosolyogni, hogy ezt át tudjam ragasztani másokra. Ez így van, amióta az eszemet tudom. Ha tehetem őket boldoggá, másmilyenné nem akarom tenni őket. Persze vannak emberek, akire fokozottan figyelek, általában ők azok, akiknek már a létezésük boldoggá tesz.
Az élet inspirál a legjobban, ebben nem tudok újat mondani, és megmagyarázni sem tudom.
Az írásaimat most éppen a matek tanárom segíti a legjobban, de ezt nem olyan régen vettem észre. Vakon megbíznék benne, de ő segít látni csomó mindent. Soha életemben nem éreztem magamat még annyira tiszta gyereknek mint az ő óráján. Előjött belőlem egy négyéves kislány, és nagyon szépen beszél azokról a dolgokról, amikről akkor még nem tudott. Nagyon vicces, hogy egyébként a négyéves kislány pont az ő lányának mesél nagyokat. Azok alatt a beszélgetések alatt jövök rá rengeteg dologra, amik tulajdonképpen bölcsői az írásoknak.
A matematika nekem mindig közeli volt, viszont általában veszekedtem vele, mert túlságosan sok köze van az élethez, de már egészen megbékéltem vele. Sokkal több szám van már a füzetemben, mint betű. Ez azt jelenti, hogy le tudnak kötni a számok, és nem csak a hozzájuk kapcsolódó gondolatok foglalkoztatnak. De szerintem a matek nyomait Te is láttad az írásaimban.
mesélek a Vezúvról,
ami a horizonton tör ki,
és a lelkembe lógatja a lábát,
de mozgatja benne,
hogy az ezer éve megdermedt alakok ússzanak mellettemés elmondják, hogy
a mindenség bölcsőjében alszik a semmi
a semmiség bölcsőjében alszik a minden
a halál a születéshez járt óvodába
a szellemektől tanultam alakot ölteni/Vezúv (részlet)/
Mik a terveid? Mit szeretnél elérni?
Szeretnék holnap reggel is felkelni. Szerintem mindig azt a napot kell nagyon mélyen megélni, amiben éppen ott vagyok. Tényleg a pillanatnak élek. Így könnyebben fogadom el a mulandóságot is.
Elérni jelenleg két dolgot szeretnék:
Nagyon szeretném, ha hétközben öt napból legalább egy napon tudnék ebédelni.
Illetve nagyon szeretném, ha a nagymamám végre leírná a csirkepörkölt recepetjét, mert már több mint egy éve húzom vele.
Ha hosszútávra kérdezed, akkor nagyon szeretnék sokat tanulni az életről, és a tanulás nagyját én a gyerekekben látom. Úgyhogy szeretnék valakinek jó sok gyereket szülni.
Kinek/kiknek mutatod meg elsőként az elkészült írásaidat? Kinek/kiknek a véleményére adsz ilyen téren?
Egy darab ember látta az összes írásomat, és azt hiszem, hogy ilyen tekintetben Ő is marad az egyetlen. Az Ő véleményére adok a legjobban. Minden szempontból a bizalmasom. Mindig pontosan tudja, hogy mit kell mondani, és hogyan kell rám hatni, én pedig hiszek neki és benne, és ez elég nagy biztonságérzetet ad.
Mindenki véleményére adok, de nem mindenkiére veszek. Örülök, ha valaki mond kritikát, mert ettől csak mélyebbek az önvizsgálataim, és pontosabbak a megfogalmazásaim. De azt nem mondanám, hogy feltétlenül azért, mert meg is fogadom őket. Inkább csak azért, mert újra át tudom rágni a dolgokat.
Hogyan szoktak reagálni az emberek, amikor megtudják, hogy ilyen fiatal vagy és ilyen éretten tudsz írni, alkotni?
Ezt az ,,ilyen fiatal vagy”-dumát rühellem, szerintem az életkor is csak azért van, hogy lehessen a társadalomnak is kisebbségi komplexusa.
Azt hiszem, mindenkit sokkolok először. De ez talán azért lehet, mert mindenki csak egy bizonyos rétegig kap belőlem. A legtöbb ember egy laza, nagyszájú, vagány és vad csajnak tart. Amikor egy réteggel lejjebb kerülünk, akkor meglátják, hogy egyébként mennyit hallgatok, és mennyire zárkózott vagyok. Szerintem ez sokkol inkább, mert a gondolataimat az a ,,laza”-réteg is közvetíti.
Akik nem ismernek, és úgy olvasnak, azokat nyilván a gondolatok sokkolják, és nem maga a tudat, hogy azt hitték, pontosan tudják, ki vagyok.
A szakmabeliek közül is van, akit sokkol, de inkább csak úgy megjegyeznek. Idő, mire kiderül, hogy pillanatnyi fájdalom okozza-e az írást, vagy az, hogy valóban ez az utad. Ezt türelmesen ki kell várni. Még nekem is. Másfél éve írok csak verseket, ez nem egy olyan nagyon hosszú idő. Főleg, hogy a legtöbb helyen úgy voltam ott, hogy még egy év rutin sem volt mögöttem, és kb az első 5 versemmel kerültem be mindenhova.
Ki/kik a példaképeid vagy akik/akiket legközelebb érzel a saját stílusodhoz?
Nehezen hasonlítanám a stílusom bárkihez, mert nem érzem magam teljesértekű félnek ehhez. Aki lélekben nagyon közel áll hozzám, akit szeretek emberként közel érezni, az Szabó Magda. Persze, Radnóti Miklóshoz bátran hozzámennék feleségül bármikor.
Péterfy-Novák Éva hat még rám erősen, ő fontos nekem, a véleményével együtt.
A maiak közül versekben kedvencem a Simon Marci, de hát őt nem lehet nem imádni.
Illetve vannak (kb) velem egykorú íróbarátaim, Horváth Florencia Dorina kisasszony, Nádasdi Éva kisasszony, meg Király Csenge Katica kisasszony. Velük hasonlóak a defektjeink. Legalább egy helyen robbanunk le mindig.
Még megemlíteném Szabó Lilla Adrienn-t, vele az utunk hasonló.
Korsós Gergő Zoltán barátommal meg együtt indultunk, ő az első igazi íróbarátom.
De az összes velem egykorú író/költő iszonyatosan inspirál.
Tejszínhabos bundáskenyér a múlt
A létvágy illatként távolodik
Pillangók helyed gyomromban marad az űrBordáim robbanó oszlopok
Gerincem furulyázik a dicsőségnek
Kézfejem nyílt falevél egy liliomnakSzívemet sütőben tizedeli a napsugár
Sóként folyik hegeim közt a levegő
Vega lettél, helyettem marad a rezeda/Létlap/
Melyik mesehős lennél szívesen? Miért?
Bármelyik! Imádom a meséket. A barátaim azt szokták mondani, hogy olyan vagyok mint Micimackó; folyamatosan eszem (zabálok), fura barátaim vannak, egyszerre vannak vicces és mély gondolataim, és pontosan olyan idióta járásom van. Talán akkor lennék a legönazonosabb, ha őt választanám.
Mire vagy a legbüszkébb az életedben?
A családomra. Amikor hároméves koromban elváltak a szüleim, azt mondtam az életem egyik legnagyobb emberének, hogy végül is, jó ez, mert innentől az egész világ lehet a családom és az otthonom. Ezt ő 10 évvel később értette meg szerintem.
Családtagomként szeretek nagyon sok embert.
Büszke vagyok Anyukámra, Apukámra, és azokra, akikkel bele tudtak vágni még egyszer. A nagyszüleim nekem példaképeim, az újrakezdés legnagyobb művészei. A négynéném és a nagybátyám is nagyon büszkévé tesznek. Számíthatok rájuk bármiben. Az unokatesóimmal együtt nőttem fel, nagyon büszke vagyok arra, akik lettek, és akik voltak. Nagyon büszke vagyok azokra, akiket családtagként szeretek. A ,,kishúgomra”, akivel együtt születtünk, és az első közös naptól kezdve mindent együtt élünk meg. A legjobb barátaimra, mert sosem adják fel. A gyerekkori barátaimra, akiket egyébként ugyanígy családomnak tekintek, mert bármi is történjen, értük bármikor, bármit. Azokra, akikkel úgy harcoltunk egymásért, hogy bennünk volt a bizonyosság. Azokra, akiket valaha közel engedtem magamhoz, és azokra, akik valaha közel engedtek magukhoz. Beleértve ebbe tanárokat, edzőket. Ők nagyon büszkévé tesznek. Nem is tudják, mennyire. De a legbüszkébb az öcsémre vagyok. Csodálatos gyerek, és jobbá teszi ő is minden nap ezt a világot.
Akire viszont most különlegesen büszke vagyok, az Vanessa Bryant. Hatalmasat harcol most, és vállalja is a fájdalmait, ráadásul pontosan úgy, ahogy Kobe tette: látja benne a csodát. Remélem, minden oké fent, Kobe, Gigi és a többiek!
Kiemelt kép: internet
