Napok jönnek és úgy telnek az évek,
nem is értem néha, hogyan mit mesélnek
jelenről, jövőről,
múltról, bár nem kérem,
mondják éjszakánként, rólad is regélnek,
álmomban, ha látlak szívem átkarolod,
még hiányzik nagyon, meleg bársony hangod,
„Encsikém”
így mondtad, „édes fiam, lányom”,
úgy ölelsz át még,
hogy karod sincs már, csak hiányod
mégis tudom érzem itt vagy velem,
ha vágyom,
és támaszom vagy ha félek, vagy sodor, húz az élet,
felemelsz Te mindig, ha a buktatókon lépek.
És utoljára hozzád mikor megérkeztem
25 száll rózsával vártál, vártál engem
malomkeréknyi csokrot dugdostál kezeddel,
miért kapom Apukám, csak ennyit kérdeztem,
„mert szeretlek” mondtad a vasúton csendben,
és ez,
egyik legszebb szép emléke, lett
az életemnek.
Nem vagy itt már.
Nélküled, még értelme sincs a szónak,
hiába perlekednék az örökkévalóval,
de Apa látsz most!
Látod?
Lassan utolérlek
én most tartok ott, hol neked véget ért az élet,
éppen annyi gyertya éghet ma a tortán
mint Neked, azon a szent utolsó órán
Írta: Halász Enikő
Kiemelt kép: pixabay
