Szösszenet Rólad
P. mondta, hogy írjak rólad. Hátha ez segít tisztázni érzek-e valamit, vagy csak túl sokat látok bele a kapcsolatunkba. Ami egyébként szokásom. Mindig akad, aki visszaránt a valóság talajára. Még jó.
kép: pexels
Sokáig azt kívántam jöjjön valaki, és feledtesse el velem Őt. No meg törölje el az iránta táplált viszonzatlan érzéseimet.
Évek teltek el, mire megérkeztél. Aztán néhány óra alatt olyan dolgokat adtál nekem, amelyeket szinte csak hírből ismertem: odafigyelést, kedvességet, szeretetet. Még most is nehéz elhinnem, hogy éppen nekem szántad a sok pozitív energiát.
Mindig izgatottan várom a találkozásainkat. Kíváncsi vagyok rád. Persze eszemben sincs nyomulni. Az helytelen út.
Vonzódom hozzád. Tessék… kimondtam. Fizikailag, lelkileg, szellemileg. Az egész lényedhez, érdekel minden, aki te vagy. Szeretnélek jobban megismerni. Te is egyedül vagy, én is, járunk? No, ez a taktika már korábban sem jött be, szóval inkább nem próbálkozom vele újra. Bőven elég volt akkor megégetni magam. Köszönöm szépen.
Amikor leveszem, vagy lelökik róla a rózsaszín szemüveget persze világossá válik: az esélyem nálad egyenlő a nullával. Erről kizárólag én tehetek. Amint megtetszik valaki arra gondolok: túl helyes hozzám, úgysem kellenék neki eléggé. Ellököm magamtól. Miért? Rossz beidegződés. Negatív tapasztalatok. Csalódások. Ezek miatt.
Kérés nélkül a fejembe költöztél. És bármivel próbálkozom, csak nem akarsz elmenni. Minden nap eszembe jutsz: a mosolyod, a nevetésed, a sötét szemed, amiben a lelked titkait őrzöd.
Utóbbi találkozásunkkor különös harmóniát éreztem közöttünk. Beszélgettünk, mosolyogtunk egymásra, néha félrenéztünk. Mindketten kicsit szétszórtan viselkedtünk. Mulatságos volt téged ilyennek látni. De még így, csöppet dekoncentráltan is vigyáztál rám. Nehogy jéghegynek ütközzek.
kép: fotolia
Amikor felveszem a rózsaszín szemüveget álmodozom rólad, rólunk: Utálod a vígjátékokat, de velem megnézel egyet, mert a nevetésem a te örömódád, amit nem unsz meg hallgatni sosem. Amíg dolgozol, alszom, amíg én végzem a munkám pihensz mégsem válunk külön. Az álmok mezején együtt hempergünk a napszítta fűben. Hozzád bújok, ölelsz, ölellek. A karjaidban menedékre lelek. Inkább mutatod, mint mondod, a személyem fontos, nem koptatod a szót feleslegesen. Nem vagyok sok, sem pedig kevés. Elég vagyok neked.
Amikor leveszem a rózsaszín szemüveget, vagy levered rólam (megtetted már), igyekszem a szívem helyett az eszemmel gondolkodni. Csak így tudlak távol tartani magamtól. Nem akarok az ezredik nő lenni, aki felajánlkozik neked. Én a nehezen kapható típus vagyok.
Megrepesztetted lelkem kagylóhéját. Te vagy az első férfi, aki bekukkanthatott. Aki láthatott valamit abból a lényből, aki én vagyok. Valamiért úgy érzem bízhatok benned. Nyilván ezért engedtelek kicsit beljebb a küszöbnél.
Szerelmes vagyok-e? Határozottan nem. Bármennyire is szeretnék szerelmes lenni biztosan tudom, ez csak vonzalom. Méghozzá veszélyes. Számomra az. Én, aki általában ész, és értelem alapon közelítem meg a világot, vonzódom. Megint.
Elfeledtetted őt.
Már csak egy kérdés maradt:
Téged ki fog?
Kiemelt kép: We Heart It
