A fény, ami nem is volt a miénk

A fény, ami nem is volt a miénk

Kevés olyan romantikus történet van, mellyel ki lehet hozni a sodromból és mások kritikáit olvasva egyre inkább úgy tűnik, hogy ezzel csak én voltam így. Jill Santopolo rendkívül népszerű története Reese Witherspoon olvasóklubjában is szerepelt mint február hónap könyve, de bármennyire is igyekeztem, számomra csak egy szombat délutáni, felejthető program marad. 

https://szofisztikaltmacska.files.wordpress.com

Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

Bevallom derekasan, egészen addig rengeteget sírtam ezen a szerelmi történeten, amíg Lucy  »SPOILER« nem találkozott Darrennel, a leendő férjével, akivel azt követően jött össze, hogy Gabe elhagyta. Innentől kezdve valahogy nem tudtam már azonosulni Lucy karakterével. Úgy éreztem, bár hozott egy döntést — vagy inkább nem —, fél életet él. Egy kicsit mindig Gabe-el volt, miközben családot alapított, férje lett és gyermekei, akikért felelősséggel tartozott.

Nem láttam értelmét, hogy annak ellenére, hogy elkötelezte magát valaki mellett, egyik életet sem választotta, egyikben sem volt teljes lélekkel jelen, mindig elvágyódott abból az egyetlen életéből, amit sokan szívesen elcseréltek volna vele. Még csak azt sem mondhatnám, hogy nem éltem át hasonló, mindent felemésztő szerelmet, és esetleg ezért volt olyan távoli a téma, de nem. És azt sem mondhatom, hogy prűd volnék vagy vaskalapos és nem tudom megérteni azt, ha valaki megcsalja a párját, mert mást (is) szeret. De, meg tudom érteni. 

https://booktrib.com

Itt a fő problémám az volt, hogy valahogy nem sikerült átéreznem, hogy Lucy miért is nem hagyott már fel a Gabe-hez fűződő gondolataival, melyeket egyébként akkor is felszínre hozott, amikor Gabe nem jelentkezett (pl folytonosan összehasonlította a két férfit, amit szintén nem tartottam tisztességesnek, ha már egyszer az egyiket maga mögött hagyta). Márpedig elég sokszor nem volt Gabe-ről hír, de ha volt is, kizárólag akkor, ha a férfinak szüksége volt Lucyre. Kicsit úgy éreztem, hogy ez az egész nagy szerelem, ami kettejük között volt, rá lett fogva a szeptember 11-én közösen átélt tragédiára.

A másik, ami bosszantott, hogy én a “mindenre van megoldás” híve vagyok, ezért nagyot csalódtam, amikor Gabe elhagyta Lucyt, mert fotóskarriert akart csinálni egy teljesen másik kontinensen. Meg sem próbált kompromisszumokban gondolkodni, márpedig ha valakit ennyire szeretünk, mint amennyire be volt állítva a két karakter szerelme, igazán lehetett volna tenni valamit. 

https://classpass.com

Persze, akkor nem lett volna történet.. ezt tudom, de innentől kezdve Lucy Gabe utáni vágyódása és ezzel Darren átverése számomra nem érte meg és nem volt olyan, mint amit ne lehetett volna felnőtt módjára kezelni. Gabe önző volt, Lucy pedig számomra gyerekes, és ahogy ő fogalmazott az egyik fejezetben “ezért egy pszichológus megnyalná mind a tíz ujját.”

De hogy valami jót is mondjak, a borító csodaszép és a stílus egyszerűen remek! Voltak igazán megszívlelendő, mélyre rántó, aztán felemelő gondolatok. Azonnal behúz ez a térben és időben ugrálós monológszerű emlékezés, és egy percig sem sejtettem, hogy mindezt miért is meséli nekünk Lucy…

Összességében nem rossz ez a könyv, de nem az a fajta, amit az ember berak a könyvespolcra és évente egyszer újraolvassa, legalábbis nem nekem. Arra azért még számítok, hogy Hollywood lecsap erre a sztorira, mert nagyívű, megható sorstörténet, amit talán én is jobban szeretnék vásznon, mint írásban. 

Szerző:

Kazsimér Nóri
"Amikor életem végén Isten elé állok, remélem, hogy nem lesz semmiféle olyan kis tehetségem, amire azt mondhatná, hogy nem használtam ki." /Erma Bombeck/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás