Jó ez a napfény,
ez a biztonságos
sziporkázóan gyengéd
megnyugtató meleg.
Hogy meztelen felhők
karjaiba bújhatunk.
Simogat lágy és félénk
először érintő kézzel,
a szelíd szemmel néző
barack- és málnaillatú csend.
S mentaízű zamat
cseng az orrunk alatt,
a vakító szemkáprázatban
a szellőt bizsergő,
pőrén csicsergő nyárban…
Gyümölcsétől fosztunk bokrot, fát,
gyűjtögetjük a nyarat…
Kimagozva, lehámozva,
leszemezve, feldarabolva,
hűsítő vízzel tisztára mosva…
Majd mint mohó vágyakozó
ismerős idegenek,
cukorral és tartósítószerrel
ízesítve meg,
összeölelkeztetjük őket,
hogy egybeforrjanak az illatok,
ízek, zamatok.
Zubogva, lüktetve,
tenyeret tenyérbe,
szemet szembe csillantva,
összekacsintva,
vak tétovaságban.
Forogva, pörögve,
a hullámzó illatgőzben…
Egy fazékban kavargatva,
meg akarjuk tartani magunknak a nyarat.
Mint egy fényképen,
ahogy megmarad a pillanat…
Üvegbe zárjuk,
hogy télen a hidegben,
a zúzmarás fagyos
jégvirágokat rajzoló
végképp kifosztott,
és egyedül maradt,
de valamikor
nekünk gyümölcsöt adó
bokrok és fák alatt,
újra érezhessük,
a nyár kicsit itt maradt….
U.i.
Lehet, nem is a gyümölcs íze miatt.
Lehet, nem is a málna, barack,
vagy menta illata végett.
Lehet, nem is a nyarat zárnám üvegbe,
s tenném a kamra polcaira,
hogy elővehessem télen.
Hanem csak azt a szabad,
boldog és felszabadult, nyáresti,
beszélgetős “most jó ” pillanatot.
Üvegbe zártan csendesen,
hogy ne lássák a némák
és ne hallják a vakok.
Hogy lehetek valakiknek,
és, hogy magamnak is vagyok…
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: Town & Country Magazine
