Simogattuk, belenéztünk
tompán mutatta a jövőt.
Vagy csak hittük, hogy azt!
S mint ki imádkozni
egy nap sem mulaszt,
vártuk, hogy csodaszerűen
megvilágosodjon
az álomgömb aurája.
Hogy, nem hittünk akkor
semmilyen szentté avatott,
tényszerű csodában
az már nem érdekes!
Mellékes balgaság…
Aztán egyszer csak megrepedt,
darabokban apró szilánkokká lett.
Eltörött és szétszakadt.
A fény belőle elszaladt.
– Kidobni kell!
– Szükségtelen,
szavakkal fűszerezett
ragasztó is akadt,
s így újra gömbbé varázsoltunk,
minden álmot, vágyakat.
A kristálygömb újra áll,
a kis asztalon díszeleg,
Törött ugyan, pókhálós a felszíne.
Dizájnja márványos,
Lapoknak, köveknek íve.
Jövőt is csak
általunk beleképzeltet mutat.
Árnyakat nyel, fényt szűr,
s nem láttat semmilyen
ismert tévutat.
Azért jó ránézni néhanap…
Megsimogatni, elhúzni rajta
már begyógyult ujjbegyünk.
Hinni abban, hogy mi is kristálygömbök lehetünk…
Ha egyszer majd széttörünk,
van ki összeszed,
s bársony szavakkal megragaszt,
javíthatatlan kacat-
mondtak körülöttünk az emberek,
jövőt ez már nem mutat!
Így fenték rá fogukat…
De, mi, nem!
Vagyis egyesek.
azok, akik sohasem nyertek még,
de talán nem is voltak vesztesek.
Kerestünk kosarat, vagy tálcát,
Szilánkokat gyűjtöttünk a földről,
kis asztalról, ahol
a gömb egykor díszelgett…
Ha megsebzett,
s vérzett is kicsit ujjunk begye, gyűjtöttük akkor is,
az apró széthullt darabokat
izzadt markunkba,
tenyerünkbe egybe…
A fiók mélyén,bátorító
S ha elindulnánk ilyenkor
menni hagy és nem maraszt.
De törötten még szebbnek lát,
az őszi éjben,
Mint bárki más a napsütésben,
kivirágzott víg tavaszt…
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: Shock it
