Van, hogy reszket a kezem,
és behunyt szemmel álmodok új rímeket.
Van, hogy behunyt szemeket csodálva,
Alkotók új képeket.
Van, hogy képeket rakva egymás mellé,
Új más életet álmodom.
Van, hogy álmomban kezek után nyúlok,
Nem érem el, feladom!
Van, hogy a feladásban építem
az új hitem várromának monoton kövezett falait.
Van, hogy falakba ütközöm
s nem írom le álmaimnak ártatlan dalait.
Van, hogy dalolás közben
kacifántos utakon veszítem el a lelkemet és fejem.
Van, hogy fejet rázva csendben
némán mosolyogva új hittel ébredek
Van, hogy ébredésem egy új
lehetőségekkel teli napról mesél semmiségeket
Van, hogy ezek a rút kis semmiségek
neked is szárnyakat adó mindenek
Van, hogy mindent lehozok,
ha kell a fénylő napot és álmotigérő csillagot,
Van, hogy csillagok fényében,
a ma oltárán tegnapi élettel áldozok.
Van, hogy áldozat írni
leírni őszinte szavakat.
Van, hogy szavak miatt ítélnek engem
s én ugyanúgy magamat!
Van, hogy magam számára sem ismert
mit és hogy írhatok…
Van, hogy csak írok egy belülről érkező ismerős dallamot…
Van, hogy tudom talán számodra is ismerős lehet,
mert olyankor reszket a kezem,
ha leírom azt magamnak,
de főképp ha neked…
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: depositphotos
