Most káoszra vágyom!
Borítsuk fel a világot!
Ne legyen rend…
Ez ne legyen!
Fordítsuk visszájára a földet,
s háttal nekünk a csillagokat,
vegyük fordítva a kabátot,
Ilyet ez a világ még úgysem látott…
s rakjuk ki a lelkünket,
Áruljuk el a mindig titkokat…
Amúgy is elkopott már a szívburkolat!
Őszintén beszéljünk,
de ne panaszkodjunk,
S legyünk csak magunk,
S ne érezzünk bűntudatot
ha a másikba belemarunk.
Csináljunk bármit, ha akarunk!
Legyen meghökkentő, legyen vad,
Csak fordított legyen, és kivált szabad!
Menjünk ki az utcára, hátrafelé lépjünk,
S köszönés helyett, tárt karokkal fogadjunk minden hátunkba ütköző idegent…
S mondjunk ma, az eddig nemre igent!
Mi lenne ha szétmarcangolnánk mindent,
S összekevernénk a színeket?
S lennénk újra senkik. Csak egy kicsit,
Porszem, szürke, meg sem született,
Tudod, olyan sohasem számba vett?
Megfordítani szeretném a napot,
Legyen nyugaton kelet
S délen keressük az északot
S magunkban is
Borítsuk fel, ne higgyük amit eddig hittünk,
Kérdezzünk rá magunkra,
és kételkedjünk a válaszokba.
Úgysem igaz semmi
csak illúzió és álom.
Mért hívjuk igaznak
Ha benned sem találom
Az én igazságom?!
Csak ma egy napra csupán,
Vagy csak ma délután…
Legyen minden össze- vissza
S ahogy jön zsigerből
ösztönösen cselekedjünk,
Vegyünk le minden maszkot,
S azt se tudjuk kik vagyunk,
S fussunk le mind a földről,
-Tisztán korlátok nélkül,
Ösztönösen őserőből-
S csak távolból nézzük
a rendetlen talán igazságot,
hagyjuk magára ezt a rendszerező
Álcát játszó, igaznak hitt világot!
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: pixabay
