Sarat látok sokszor,
sekélyes pocsolyát,
nem érzékelem ilyenkor
a tavasz tündér mosolyát.
Ki szeretnék menni, énekelve,
fűben táncolva forogva körbe-körbe,
S elterülve napsütésben le a földre.
Fátyolos még az igaz-hamis
hamuvá lett tűzparázs…
El kell hinni, jó lesz még ez az
örökkétig tartó, a rút varázs….
S városokban bandukolva esti fények csípnek belőlem ki
sokszor elásott valót
megszólt igazat,
kincseken szunnyadót.
Még hinnem kellene,
S biztatom a bennem álmodót!
Sarat, mocskot, rút világot
teremtettek nekünk szép istenek.
Tegyük mi majd jobbá,
ha vagyunk egyszer
az életünkben emberek!
De ez, lehet csak egy hazug kép ,
bennem,
S nem hibázott a nagy világ.
Elillant, elfelejtem,
ahogy elterülve a földön
a fűben fekszem
S káprázat, szememben,
A könnycseppemben
domboruló vadvirág…
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép:pexels
