Sokszor hallottam már:
Az út fontosabb mint a cél.
Csak el kell indulni,
nem is kell hozzá útlevél!
Persze, mindannyian hisszük,
hogy jól kidolgozott útitervek
hiányában is lépkedhetünk,
mert útmutatást, útbaigazítást
mindig kérhetünk.
Vannak akik,
útikönyv nélkül választanak,
úttörőnek számító útvonalat.
Aztán vannak, akik
útitársuk arcába csapják
az útvesztőkben széttépkedett térképet,
mert nem ismerték a léptéket.
Figyelek, embereket, sorsokat.
Az úton elég sokat gondolkodom…
Mindig mi választjuk az irányt!
Néha mégis, akkor is,
ha tudjuk merre tart,
egy-egy útelágazásnál,
mi önként büszkén vállaljuk a balt.
Pedig az útjelző táblán
tisztán érthetően olvasható:
A jobb út mindig a járható!
S ha eltelt pár év, vagy
behunyt szemmel egy pillanat,
akkor is így volt jó!
És a megfizetett útdíj
senkinek sem felróható!
Figyelem a sorsokat, emberek!
Hogy ki, hogy, miért és merre megy?
És ha valakinek lezárult egy útszakasz,
vagy útkereszteződésben toporog,
biztatóan intek a szememmel:
Induljon! És ő mosolyog…
Szerintem, legalábbis
ma így gondolom:
Nem az út a fontos, nem a cél!
Hanem a mi útunkon,
a velünk együtt eltévedő emberek.
Akik ugyanúgy értik már,
a számunkra is szent lényeget.
(A reggeli harmatos fű a talpunk alatt, a kis kavicsok amiket gyűjtögettünk, a pillangók tánca, amit észrevettünk, az eső utáni szivárványos napsugár, mi arcunkra csillant mosolygó dallamot, s a néma béke mindenkinek, mikor egyedül önmagára hagyott. Magunkra maradtan sem tétlenkedhetünk, erre az ösvényre léptünk mert itt vannak számunkra a legigazabb kis csodák. Itt mi már térkép nélkül, táblák nélkül is pontosan szabályosan létezünk.)
Nem az út és nem a cél!
Mert mind egy saját egyedi
ösvényen lépkedünk.
Hanem, hogy várjanak,
látni vágyjanak,
és mi akkor induljunk,
mert tudjuk fogadnak, mehetünk,
s öröm az másnak,
hogy mi a hívásra,
csillogó szemmel érkezünk!
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: pixabay
