1.
Csendbenégjünk el mind!
Ahogy a gyertya
ahangosnyáriéjben,
apatakcsobogásban,
agőzbenszálló,
falombközöttszitáló,
majdszétmállófényben…
Felhőkalatt, lent a földön,
sötétségben, de csillagképpen!
Sötétéjjel, gőzösfüstben,
behunytszemmelmégisébren.
Csak a baglyok, amik
huhogvahallgatjákvelem,
anéma, egyszeri,
hangtalansikolyt.
Ahogy a csonkigégőgyertyákra
harmatotlehel a hajnali
bolygóvillanástelbújtató nap.
S illanvaszállfel,
asosem volt csillagokig
mindenpitymallat.
A csonkigégőgyertyákfényèből,
ezaznekem,
amiittmaradt:
néma,
debecses,
szép,
víg
virradat,
és a
magamat
tükröző,
álcátlan
felemás
pillanat.
2.
Csonkigkelleneégjünk mind!
Azlenneigazánszép,
hamár a viaszcseppek
ölelkezésébenvesztenénkszínünket.
Ésbefednénklágycsipketakaróval
agyertyatartónkidomait.
Minden addigimegtervezett
álmunkat, vágyunkatfeledve,
afényért, melegért,
aszemcsillogtatóhunyorgásokért
amaifényérzékeny,
vakságraszültszemekben.
Csonkig, mindenegyesesteéséjszaka,
akármegszépítve a nappalokat,
hogy ne legyünkreggelre
csakegyürespléhdarab,amit a kanóc is elhagyott.
De nemtudunk.
Ha ígytennénk, nemfájna
(mikorkifújnikészül
lángunkatazIsten),
hogytalánhidegazittbent,
vagysötétbenspórlósanégtünk,
úgypazarolva el égifènyünk.
Ésazsem, hogy volt,
amikiégetlenmaradt.
A gyertyákmindigcsonkigégnek,
ezpedigmég ma is ígyigaz,
smindenmáslánghamis,
amiélettelen,
vagynemvigasz!
Írta: Pászka Emőke
Kiemelt kép: pixabay
