A léggömbök sorsa

A léggömbök sorsa

 

Tedd le a terheid.
Engedd el az ujjaid között szorongatott léggömb zsinórját.

Tudom, hogy meseszép, hogy gyerekkorod óta épp ilyenre vágytál. Megbabonáz, ahogy a nap mosolya utat tör, élővé, lélegzővé melegítve azt a bocsánatkérésként létező színt, ahogy a titkait egy pillanatra átitatja a fény. Hogy a mélyére látsz, és úgy érzed, már mindent tudsz, és ezért születtél, hogy átélhesd ezt a tökéletes pillanatot…
Tudod, ilyenek a léggömbök. Csodálatosak. És torzítanak. Meggörbítik a valóságot, és ott, abban a selymes, zárt kis gubó-világban minden könnyűnek és csodálatosnak tűnik. Visszafojtott lélegzetbe dermedt örökkévalóság. De néha napján aztán tova szállnak vagy kipukkadnak, és nem marad semmi, csak néhány nyomasztó cafat a járdán, egy pocsolya peremére fonnyadva. És a csalódottság, hogy amit eddig vágytál a tenyeredben melengetni, őrizni, csak az éledező nyár varázslatában megbújó, kacagó délibáb volt. Üres.

large (100)
Néznek rám a felhők, és szájuk sírásra görbül. Ők is tudják, látták már ezerszer.

Tudod, nem kémlelheted folyton az eget, nem élhetsz örökös félelemben és várakozásban.
Ne félj elengedni a zsinórt. Az ilyen léggömbök sajátja, hogy az ég, a nap felé vágyjanak, örökös nyughatatlan nyújtózással. Van, hogy idővel megszelídülnek, vagy egyszerűen elnyomja őket a kényelmes ragaszkodás, és megereszkedő anyaguk mögül kiszökik a belső feszültség. Már nem szárnyalnak, de amíg élnek, a felhők vonzását hallják.
Tudom, hogy amikor rásimítod a tenyered, érzed azt a vad, felkavaróan ismerős szívverést, de ez csak káprázat. Hiszen ez a sajátod, a te lüktetésed. A te ujjaidból indul, csak egy szédült visszhang.

Engedd szabadjára a léggömböd, itt az idő.
Végre mindkét nyitott tenyered az ég felé fordíthatod.

És ha félsz, addig is kézen foglak.

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás