Mindig is egyszerű álmaim voltak. Család, kert, kutya, egy nem túl küzdelmes mégsem unalmas élet. Ahogy nőttem fel, úton útfélen azt láttam, hogy a családok, akiket ismerek nem boldogok. Pénzügyi gondok, válóperek, csonkacsaládtól szenvedő osztálytársak. Amikor az én szüleim is beadták a kulcsot, majd elváltak, úgy voltam vele, hogy „oké, csak nézz előre, nem a te bajod!” Pedig az én bajom volt, mert az idilli képet a fejemben kinyírták. Megfogták, összegyűrték és kidobták a kukába. Nem mondom, hogy nem érett az a válás, hiszen borzasztó boldogtalanok voltak együtt. Nem volt szép végignézni, amikor összehullott a családom.
Aztán jött anyám pasija, apám nője, mostohatesók és miegymás. Azon túl, hogy természetellenes, fájdalmas is. Azt gondoltam, hogy jó ez így, hiszen nem szerették egymást, összekötöttem őket én, persze akkor még akkora voltam, mint egy dió. Klasszikus szerelmi történet. Egy felcsinált 21 éves nő, egy hapsi, aki még nem élte ki magát, na meg a dühös szülők, akik eltökélték, hogy összeadják őket, hiszen így helyes. Ja, persze. Nem meglepő hát, a házasságuk minden volt, csak épp boldog nem. Aztán, amikor eljött a pillanat, és úgy érezték, inkább lesz csonka család, de a saját útjukon akarnak járni, a történelem megismételte önmagát, és megszületett az öcsém. Jó, mi? Rá pár évre azonban elkerülhetetlen lett, hogy összeomoljon ez a nem éppen erősnek mondató kötelék, a többit meg.. hát tudjátok.
www.unsplash.com
Így aztán én úgy voltam vele, hogy semmit nem fogok elsietni. Inkább soha a büdös életben nem megyek férjhez, de én ilyesmit nem akarok átélni. Amikor jöttek és mentek a pasik, mindig próbáltam belemagyarázni, hogy márpedig ő az igazi és satöbbi. Úgy igazán viszont soha nem éreztem magam úgy, hogy felhőtlenül boldog vagyok, mindig volt valami apróság, ami miatt a nagy ő, nem a nagy ő lett, csak egy srác. A csak egy sráchoz viszont senki nem akar hozzámenni. Sok-sok film és sorozatban láttam grandiózus lánykéréseket, romantikus szerelmi vallomásokat és csodába illő egymásra találásokat. Nekem is voltak ilyenek. Akkor nem így éltem meg, így visszagondolva voltak igazán romantikus pillanataim. Volt emlékezetes első csók, amit akkor nem fogtam fel, hogy ez igazán filmes jelenet volt. Egy másik sráccal volt olyan első szeretlek, amit bizony soha nem fogok elfelejteni. Egy másikkal meg annyira klappolt minden, -legalábbis mások szerint- hogy ott helyben azt éreztem, ha megkérné a kezem, igent mondanék. Jó poén. Szóval igen, voltak jó és emlékezetes pillanatok, amiket nem adnék semmiért sem. Fontosak számomra ezek az emlékek és mélyen elmentettem őket az agyamban. Bár lehet, hogy csak a helyet foglalják, és soha nem fogok őket felidézni, de hát ki tudja..
De életem legemlékezetesebb pillanata alig két hónapja jött el. Mivel a házasság ecsetelésével kezdtem a monológot, és már a cím is elég sejtető, gondolhatjátok, hogy miről van szó. Bizony mennyasszony lettem, eljött a pillanat. Már egy ideje nem gondolkoztam ezen, hiszen a párom mindig is azt mondogatta, hogy a házasság hülyeség, de majd száz év múlva lehet, hogy megkér. Hát nem mondom, nagyon romantikus, de nem tudott eddig várni. Utólag elmesélte, hogyan zajlott az egész a zavaros kis fejében. Elmondta, hogy már egy ideje érett benne a dolog, így egyik nap fogta magát és elindult gyűrűnéző körútra. Nem úgy, mint Gollam, mert Gollam legalább tudta, melyik gyűrűt keresi, neki nehezebb dolga volt. Aztán a nemtudomhányadik üzletben meglátta azt a gyűrűt, ami most itt virít a kacsómon. A lánykérés után pár nappal elmondta, hogy miután megvette egy órát ült egyedül a villamosmegállóban, mert „Oké, hogy megvan a gyűrű, de oda is kell adnom” . Úgyhogy elkezdte zaklatni a barátaim és barátnőim. Mindenki közhelyes marhaságokkal traktálta, miszerint vigyen el vacsorázni, vigyen el egy szép helyre, mert hát egyszer történik ilyen egy lány életében (jobb esetben), és annak emlékezetesnek kell lennie. Úgyhogy jött a pánik, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű.
“Ez a szerelem, tudja? Amikor kitartunk egy örökösen változó ember mellett, egy örökösen változó kapcsolatban és egy örökösen változó világban, addig, amíg hazugság nélkül azt tudjuk mondani a másiknak: szeretlek.” /Balogh Boglárka/
www.unsplash.com
Ő azonban ismer engem, tudja, hogy utálom az embereket, majdnem annyira, mint ő. Tisztában volt vele, ha valami puccos étteremben kéri meg a kezem, elátkozom, és soha többé nem szólok hozzá. Az nem én vagyok, de végképp nem ő. Így azt tervezte összerittyent egy klassz kis vacsit, drága bort vesz, és utána majd improvizál. Így is lett. Munkából hazaérve tehát azt tapasztaltam, hogy valamiért kacsát sütött, amit csak karácsonykor eszünk. Elképesztően finom volt, igazi zseni a srác, úgyhogy ez nem volt olyan meglepő, a bor finomsága, amit a vacsihoz ittunk, annál inkább. Nagyon fárasztó napom volt aznap, úgyhogy emlékszem, arra gondoltam, milyen fáradt vagyok, és gyorsan meg fog csapni a bor. Miután jól laktunk azt mondta menjünk ki az erkélyre, mert van ott egy kis meglepetés. Mikor kimentem elöntött a szerelem, mert szépséges fényáradatot csinált a lámpásokkal, amiket aznap vett. Csodásan mutatott minden, a virágaim, a fények.. Kivittük hát a maradék bort és beszélgettünk, itt még nem sejtettem semmit, hiszen egy ideig szerettem volna venni ilyen lámpásokat, de aztán mindig kimaradt valahogy. Nosztalgiáztunk és lelkiztünk, vele ritkán lehet, de olyankor nagyon. Úgyhogy idilli és szokatlanul kellemes esténk volt. Épp azt ecseteltem, hogy mennyire fejembe szállt a bort, mikor hirtelen felállt, és azt mondta mindjárt jön. Én kint maradtam és macskánkat simogattam, aki mindezidáig ott lebzselt körülöttünk, mintha tudta volna, hogy valami nagy dolog fog történni, és neki is itt kell lennie. Már nézegettem befelé, hogy hol van már, mert vagy 10 perce bent volt a lakásban, aztán egyszer csak kijött. A kedvenc inge volt rajta. Furcsán fessnek tűnt, úgyhogy megkérdeztem, hogy „Mi az, fázol?” erre elmosolyodott, azt mondta, „nem, nem fázom”, a következő pillanatban pedig letérdelt. Na, és itt veszett el a kép, meg a hang meg minden, mert a szívem a torkomban dobogott. Nem tudom pontosan felidézni, hogy mit mondott. Letérdeltem elé én is, és mikor megkérdezte, hogy leszek-e a felesége, igent mondtam. Amikor pedig ráhúzta az ujjamra a gyűrűt, azt hittem, ez csak álom, és sajnos fel fogok ébredni, de nem, ez volt a gyönyörű valóság. Így volt tökéletes. Édes volt, bensőséges és csodálatos. Tökéletes lánykérés volt, hogy is mondhattam volna nemet?
Így esett tehát, hogy most a keresési előzményeim között mindig esküvői ruhák, virágok, asztaldíszek és effélék vannak. Mert bizony férjhez megyek. Ahhoz az emberhez, aki jobban ismer, mint én magamat és egyszerre érzem magam nőnek, legjobb barátnak és társnak. Olyan kötelék van köztünk, amiről azt hittem, hogy csak kitaláció, mindaddig, amíg el nem kezdtem ezt érezni. Nem küzdöttünk érte, nem kellett harcolnunk egymásért, egyszerűen csak működik, az első pillanattól kezdve. Ez a tény pedig mindig segíteni fog, abban, hogy olyan családot hozzunk létre, amilyen engem és őt is megilletett volna.
Kiemelt kép: www.unsplash.com
