Az üresek

Az üresek

K_S__II_by_RaRaven

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy mitől félek a világon a legeslegjobban, mire én azt feleltem, hogy az ürességtől; erre felvonta a szemöldökét és méltatlankodva odébbállt. Nem értette, hogyan lehet félni olyasvalamitől, amit egy hosszabb baráti beszélgetés vagy egy hatalmas gombóc fagylalt könnyedén orvosolhatna.

Nyilván nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, az ember általában az ismeretlentől tart; ezért verik egymást félholtra fiatalok a város utcáin, de ugyanezért rettegnek például sokan a pókoktól vagy épp az elmúlástól – sosem szerették volna megismerni, szembeszállni sem kívántak vele és megszelidíteni sem akarták azt. Az átlagember legalábbis nem erre hivatott. Az ő feladata az, hogy a fent említett kérdésre jólnevelten azt válaszolja, hogy retteg a kígyóktól, iszonyodik a vértől és hidegrázást kap a horrorfilmektől. Akkor a kérdezősködő megnyugodva fordulhat sarkon, hogy lám, mégiscsak létezik tisztességes ember a világon, aki nem csűri-csavarja a kérdést, nem filozofál rajta feleslegesen, nem boncolja fel élve vagy feszíti keresztre; egyszerűen csak megválaszolja azt szépen, illedelmesen.
De én tartom magam ahhoz, hogy az üresség rémít meg leginkább. A mindennapokban a haláltól  tartani puszta önzőség, mert azt jelzi, hogy magunknak akarunk minden egyes pillanatot, de hogy valójaban mire tartalékolunk, azzal nem vagyunk tisztában. Halmozzuk, kuporgatjuk a perceket és csúnyán nézünk mindenkire, aki megrabol bennünket, mondván, elvesztegettük a drága időnket. Homokban mérjük az időt és csodálkozunk, hogy az minduntalan kifolyik a kezeink közül.
Az ürességtől lehetetlen félni, hacsak nem vagy te magad is egy az üresek közül. Üresnek lenni nem azt jelenti, hogy jelenleg unott/boldogtalan/szomorú/tehetetlen/érdektelen vagy, mert magadra hagytak/megbántottak/csalódtál/nem vettek figyelembe/átvertek, hanem azt, hogy a lelked egész egyszerűen elpárolgott. Nem találok erre jobb szót, de azt hiszem, felesleges is volna tovább keresgélnem. Üressé válhatnak depressziósok, szerelmi bánatban szenvedők, elhagyottak vagy gyászolók, de fordítva ez már aligha működhet. Az üresség az elfogadásnak, a belenyugvásnak az a szintje, amikor a lélek feladja a küzdelmet és egyszerűen kivonja magát a forgalomból. A kiváltó ok mindannyiunknál különbözik és a szerencsésebbek soha még csak meg sem tapasztalják ezt az iszonyt (mindezt emberi érzésekkel felvértezve tudom csak definiálni) és azt hiszem, vegsősoron ők azok, akik rettegnek a kígyóktól, iszonyodnak a vértől és hidegrázást kapnak a horrorfilmektől.

Itt ért volna véget a bejegyzés, ha meg nem pillantom az aktuális gipsz-égbolt illúziót, ami elgondolkodtatott.

>> nem igaz, hogy lehet ragyogni egyedül is. képtelenség. hiába szeretgeted magad, hiába fogadod el minden porcikád, hiába vagy elégedett azzal amit elértél. kell melléd valaki, aki visszaveri a fényed, a maga legnemesebb értelmében. ő fog ragyogtatni, a szeretetével. az ember, akit nem szeretnek, nem ragyog. akit nem szeretnek, az szürkévé válik. az íztelen, dohos. ha szeretnek, az kiül az arcodra, és attól ragyogsz. ha egyedül vagy és elhiteted magaddal, meg a többiekkel, hogy ez így neked mennyire jó, az csak egy maszk. a világot meg kell osztanod másokkal. a naplementéket, a csokoládékat az ágyban. kell valaki, akivel fogsz egy léggömböt, és titkokat írsz egy szelet papírra, hogy aztán közösen útnak engedjétek. ez a ragyogás. a másokkal megosztott öröm. a többiek csak hazudnak. boldog egyedül úgysem lehetsz. aki ezt mondja, az vagy nem volt még egyedül igazán, vagy áltatja magát. <<

Furcsa, hogy egyes gondolataink időtől és tértől függetlenül átfedik egymást (találtunk rá példát nemegyszer), a maradék pedig különböző szinteken ugyan, de nagyrészt azonos.
Emlékszem, az első blogomat az a fiú ihlette, aki annak idején hasonló érzéseket keltett bennem, mint amilyenekből az illúziók is táplálkoznak. Akkoriban igen lelkesen fogalmaztam meg hasonló gondolatokat a boldogságról, mert a fiú, akit szerettem váltig állította, hogy az igazi boldogság az, amikor önmagadból kiindulva ugyanoda térsz vissza, csalódottság és félelem nélkül, amiért a hosszú úton elmaradoztak mellőled az útitársak. Bődületes nagy baromságnak, mellébeszélésnek és gyenge magyarázatnak tartottam egy olyan embertől, akinek túlságosan is kényelmes lett volna feladnia az elveit – ezek az elvek abban manifesztálódtak, hogy félévente halálosan beleszeretett valakibe, magába bolondította, elhidegült tőle, majd kilépett a képből, sorsára hagyva a halmokban haldokló lányszívekkel együtt. Nem volt szép dolog tőle, de nagyon szerettem. Tulajdonképpen az egész blogban vele vitatkozom, láthatatlanul, mivel ő maga sosem olvasott el egyetlen sort sem. Egy szép napon aztán nem írtam hozzá többet és lassan, észrevétlenül elkezdtem a magamévá tenni mindazon tulajdonságait, amelyeket korábban harciasan visszautasítottam. Jelenleg elhiszem neki, hogy az a boldog ember, aki önmagaban képes felfedezni a boldogságot, mások segítségével, akik azonban csak ideiglenes kellékekként vannak jelen az úton, amit magának kell bejárnia. Az illúziókhoz való viszonyom is megváltozott: míg korábban kétségbeesetten kapaszkodtam mindenbe, ami az én igazamat hirdette, mára már leginkább az esztétikai értéke ragad meg a soroknak, mert ahogyan ez a lány írni képes, az valami egészen hihetetlen és gyönyörű. Félek attól, hogy sosem kattan már rá a feltartott hüvelykujjam egy-egy fájdalmasan szép gondolatara, mert már nem látok el odáig, helyette befoltozom inkább a szívemet. Igen; azt hiszem, az üressegtől tartok leginkább.

Szerző:

Polaroidcat
gyűlölöm a színes tintát, kiváltképp a kéket s sárgát. a zöldet pedig különösképp; minduntalan elém tárul e különös kép - kinek napszínnel írok, aranyat áhít az nemtörődöm módon, bár színvak a pimasz. királykék mondandóm zöldellőn becsülné, az ördög vinné őt el, vagy a guta megütné! “tengerzöld szavaidnak bíbor palást kéne, árnyald, komám a betűidet, fesd iket kékre!” fésületlen, kócos gondolatok hullnak a pergamenre lassan, s az fejcsóválva nyögi: “szedd iket ráncba, kérlek alássan!” dühödten mázolom fel a színeket, palettám nyitva-tárva - amaz lemondóan legyint: “kár érte. bár maradt volna sárga!”

Szólj hozzánk!