Mióta elköltöztünk a nagymamám házából, az egyetlen vigaszom az, hogy a megtalált és megmentett pizsama nadrágjában alszom minden egyes éjjel. Abban a pizsama nadrágban, melyet annak idején azért vett, hogy legyen, ha netalán kórházba kerülne. Végül, azt hiszem, csak akkor volt rajta, amikor kivették a vesekövét. Többet nem.
A költözés utáni napokban teljesen elzárkóztam, ültem az ideiglenes szobánk szőnyegén törökülésben, és csak néztem magam elé. Hiányt éreztem. Azt, hogy a kristálypohár, mely tele volt az életemmel, most hirtelen, azáltal, hogy 20 évemet hagytam hátra, kiürült és nem tudom, ki vagyok. A csipkefüggöny árnyékának játékát figyeltem magamon, és kerestem a világomat.
Az első hét ezzel telt, meg az olvasással, és a fel-fel törő sírásokkal, melyekre soha nem tudtam felkészülni és váratlanul értek. Falat húztam magam köré. Egyedül akartam lenni az emlékeimmel. A nagymamámmal. A házával. A régi városommal.
harmónia, 2013
Azt hittem, ha magammal cipelem a megszokott dolgaimat: a könyvespolcomat, a szekrényeket, az ágyneműt, a kispárnáimat, mindent, ami a mindennapjaim része és kelléke volt, akkor belenyugszom. De nem tudok. Minden egyes nap marcangol. Darabjaimra szed. Keresem az okokat, kutatom a válaszokat. Fejtegetem a miérteket. Próbálom észrevenni, mire akar megtanítani az élet. Mi a célja ezekkel a napokkal. Közben pedig várom a végét, a megnyugvást, amikor azt konstatálhatom, hogy igen, ezért történt minden, így és akkor.
tavasz a nagymamánál
Fel kell, hogy álljak. Képes vagyok rá. Nem az tesz valakivé, hogy hol élek, és mi vesz körül. Azáltal leszek valaki, hogy elhiszem, hogy így van és teszek érte. Az emlékek pedig örökre a birtokomban lesznek. Te is nagymama, a házaddal és az ott töltött időkkel együtt. A múltamban egyetlen dolog van, amire mindig büszke voltam és leszek: hogy te voltál a nagymamám, és én az unokád lehettem.
2014 júniusa
