Hol volt, hol nem volt, az utcasarkon szétdobált üveghegyen, a szmogtól elszürkült függönyökön túl, ahol a fény ezernyi árnyalatban dobálta üveggolyóit a gyanútlan járókelők lába elé – élt egy lány.
Nem volt ugyan torony, sem sűrű, tüskés erdő vagy sárkány, amely bárki útját állhatta volna – ő mégis elzárkózott, és nem engedett közel senkit…
Alvadt szófoszlányok haldokolnak a szívem kérgébe ragadva, eltömítik az ereket, szomorú, emlékektől terhes vér kering a koponyám körül. Igazad van – néha a legtöbb, amit tehetsz, hogy kegyetlen szavakkal dobálsz. Mert a felfakadó sebekből nem csak vér szivárog…
Nem tudom a tenyeretekbe helyezni a szívem – az ujjak talán ismerősek, talán az érintésük lassan, egyenként lefésüli az égről a csillagképeket, de tudod, ez nem jelent semmit. Szavak simogatják a tarkómat, majd kipukkannak, akár a kék, pöttyös léggömb a Városligetben – csak ürességet és könnyeket hagynak, ahogy sokáig vágyakozva fürkészem a szemtelenül kék mosolyú eget. A szavak már egy ideje nem üzennek semmit – lepattannak a kéregről, talán az űrbe szállnak, hogy a Szaturnusz gyűrűjére kuporodva lábukat lógassák, én pedig csak megyek tovább, és nem nézek vissza.
Szorítsd a kezem, Magány, mert nincs senki más. Mert annak a csendnek – annak csak mi ketten ismerjük az illatát.
Itt vagyok én, és itt ez a fal. Lassan épült – minden téglája hazugság, szánakozó mosoly és az összes csalódásba fulladó naplemente, amikor a szemem előtt változtatok szörnnyé. És kiderült, hogy ez a valódi arcotok – „szépek vagytok, de üresek”. Kegyetlenek. Ti végeztétek bennem a pusztítást, de már nem felejtem el bezárni az ajtókat.
Néha nem ismerem fel a saját arcomat.
Nem tudom, ki akarná a sebeimet és a kísérteteimet.
Hogy beengedek-e még valakit.
Valaha.
Kopogtatnak?