…
S én csak néztem távolodó hátad kecses ívét. A megannyi színt, mit most magaddal vittél életemből. Tudom, ha utánad kiáltanék, az sem változtatna semmin. Egyszerre vágyok arra, hogy belevessz a sötétségbe, és hogy visszatekints rám még egyszer. Mindig is ilyen rideg és kétségbeejtő volt az éj, mely körülvesz, az utca melyen annyiszor pillantottalak már meg a sarkon befordulva?
A „mi”-ből, újra „te” és „én” lettünk, pedig pontosan emlékszem arra a napra, mikor minden elkezdődött. Mikor szívem fogaskereke újra mozgásba lendült. Arra a tavaszi napra, mikor mogyorószín hajadba rózsaszín virágszirmok vegyültek, s szemed a nap melegét tükrözte vissza rám. Én pedig csak annyit mondtam magamban, „Ó, igen.”. Ekkor már biztos voltam, hogy megtaláltam azt, akit eddig kerestem, akivel talán egész lehetek hátralévő életemben. Hittem benne… most is hinni akarok. De a fogaskerekeket könnyek marták rozsdásra bennem, s képtelen vagyok leállítani. Apró darabok hullnak a mélybe, egy-egy boldog emlék, mi elé az élet kormozott üveget állít. Megannyi édes emlék, melyet keserűvé tesz az elválás. Fanyarrá vált csókjaid eperszín ajkaidról, s szemed csillogása, melyet kioltott az idő.
Emlékszel, mikor a nap még utoljára bíborszín csókot lehelt az égre, miközben eltűnt a horizonton szemeink előtt? Csendben fogtuk egymás kezét, megnyúló árnyékaink szomszédságában. Miénk volt a végtelen, valami megfoghatatlan, a teljesség ábrándja egy romlott világban. A boldogság méz íze járt át minket, majd marta a torkunk és szívünk. Nem éreztük még a levegőbe vegyülő elmúlás szagát. De egyszer csak feltámadt a szél, s elsodort minket egymástól. A közeledő tél lassan kúszott be szívünkbe. Zsebre tett kézzel próbáltuk megőrizni azt, mi még megmaradt. Külön.
Már csak a hidegben látszódó leheletem próbálja csökkenteni a köztünk lévő távolságot. De emlékszem még, mikor még kezedet melengette hideg téli éjjeleken hazafelé menet, miközben csengő nevetésed töltötte be a sötét utcát. Milyen szép is volt… de jelenleg csak cipőm monoton kopogását hallom a rideg kövön. Mintha csak szívem dobogását hallgatnám. Hiába éreztem és érzem esténként azt a fájdalmat és ürességet, még mindig ver. Mintha nem tudnék szabadulni a rám kiszabott sorstól, bármi is történjék. Mennem kell tovább, ha porrá válik is bennem minden. Kíváncsi vagyok… vajon egyszer valaki megjavítja-e a fogaskerekeket mélyen bennem?
http://www.listofimages.com/
