Csak arctalan tömegek vagytok. Gondolatbuborékok üres halmaza. A csordaszellem mindig is működött, hiszen a kínai-kajálda előtti zebrán a piroson is átmentek, ha valaki lelép előttetek a fehér csìkokra. És azt veszem észre, hogy sokszor inkább hallgatok magamról mert előítéletesek vagytok, és mert igazából nem is vagytok rám kíváncsi. Tegnap nem árultam el, hogy szeretem a komolyzenét. Hogy legszívesebben azt hallgatok, mert nem elfogadott általatok, hogy valaki eltérjen a standard embertípusotoktól. És nem fér össze az, hogy egyszerre szeretem a valóságshowkat meg a könyveket. Mert nektek az kell, hogy mindenki egy sémára épüljön, hogy a gondolkodás messze kimerüljön abban, hogy ki milyen ruhát vett fel aznap.
Most úgy köpnék egyet a világra, de még a nyálamat sem pazarolom rá…
Arra vágyom, hogy a langymeleg aszfaltot érezhessem a talpam alatt egy koranyári éjszakán, mikor szabadon szaladok végig a tereken, végig a körúton. Lefeküdnék a Kossuth kockaköveire, nézném a pislákoló fényeket, és semmi gondom nem lenne. Az egész város az enyém volna akkor. Minden búgó galambjával és elhagyott kabátgombjával együtt. Lábujjaim a sóderbe túrnám, és nagyokat kortyolnék a felmelegedett vízből, amit a kezemben lóbálok. Ordítanék néhány félretanult és félrehallott dalszöveget, miközben karjaimat az ég felé tartva az alvó lakótömbök közé kürtölném, hogy minden le van szarva.
(u.i.: akinek nem inge…. no, hát tudjátok 🙂 )
magnumphotos.com
