Fogadd el, hogy nem vagy már egyedül

Fogadd el, hogy nem vagy már egyedül

Villog a kurzor az üres papírlapon. Olyan, mint a tiszta festővászon, ami csak arra vár, hogy színessé váljon. Megint neked írok, de nem tudom, hogy fekete-fehér, vagy színes képet fessek neked. Nem tudom, hogy milyen színeknek hinnéd el végre, hogy már nem kell egyedül csinálnod. Terhek nyomják a válladat, arcod szürke, szemed fáradt. Nem látom a fényeidet, és a napsütés helyett köd lepte el a tájat.

Napok óta figyellek, és azt érzem, hogy egyre távolodsz. Nem szólsz, nem hallatod a hangodat. De tudod, a hallgatásod többet mond minden szónál. A csend elmeséli, hogy ott belül, valami igazán fáj, hogy nem bírod tovább. Mintha elfelejtetted volna ki voltál.

Olyan, mintha nem emlékeznél rám. Pedig itt vagyok. A kis hercegből idézek neked, hogy emlékezz arra – már nem kell egyedül csinálnod.

“Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

/Antoine de Saint-Exupéry/

Felelősek vagyunk egymásért. Beengedtél és beengedtelek. És most itt vagy, és látom, hogy nem megy. Cipeled a terheidet, azokat, amelyeket valaha egyedül kellett. Tudom, hogy volt idő, amikor nem volt más. Nem volt, aki átvegyen tőled a súlyokból, valaki, aki meghallotta volna a hangod. De te megszelídítettél, és én hallani akarom a hangod, vinni akarom a terheket, és nem engedem, hogy egyedül lépkedj a járhatatlan úton. Beszélned kell, hogy hallhassalak, elő kell bújnod, hogy láthassalak. Engedned kell, hogy segítsek. Értsd meg végre, nem kell többé egyedül csinálnod. Eldobhatod a fekete lepledet.

Kép forrása: https://www.pexels.com

Te csak hallgatsz. Olyan mély a csend, hogy még azt is hallom, ahogy leesik egy falevél. Azt, ahogy a szomszéd kislány felnevet, és hogy egy árva kismacska az otthona után sír. A te szavaid sehol sincsenek. Valahol elvesztek. Ott nagyon mélyen – benned.

Építs hidat. Tiszta szavakból, egészen a határok fölé. Engedd, hogy hallhassalak, hagyd, hogy lássalak. Már nem kell elbújni, nem kell némaságba burkolózni. Fogadd el, hogy van, aki látni akarja a színeidet, a sötéteket és világosakat egyaránt. Most már nem egyedül viszed a keresztet, hanem van ott valaki, az út túloldalán. 

Villog a kurzor, és még mindig nem tudom milyen képet fessek neked. De hagyom, hogy te válaszd ki a színeket. Ha hallgatni akarsz – megteheted. De akármit is teszel, én itt leszek. Nem megyek sehová, nem ijeszthetsz el. Itt állok az út túloldalán, és várom, hogy eldobd a fekete lepledet, hogy együtt színesre festhessük az eget.

 

Kiemelt kép: https://www.pexels.com

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!