A Duna – parton ülünk egy barátságos kávézó teraszán egy barátommal, Andrással. Végre igazi tavaszi délutánunk van, eső és szélmentes. A sokadik koktélt iszogatjuk és közben világmegváltó gondolatainkat osztjuk meg egymással, amikor hirtelen, komoly arccal felém fordul:
– El kell mondanom valamit, de ígérd meg, hogy nem ítélsz el!
Tekintve, hogy gyerekkorunk óta barátok vagyunk, szinte sértésként ért a kérdés, természetes, hogy nem bíráskodom felette. Az óvodában ismerkedtünk meg, majd együtt jártunk középiskolába és még egyetemre is. A legtöbb fontos dolgot együtt éltük át először, vagy legalábbis egymás mellett álltunk ezekben a helyzetekben, sokat sírtunk és nevettünk. Egy rövid ideig azt hiszem talán szerelmesek is voltunk egymásba, de sosem egyszerre és végül mindig fontosabb volt a barátságunk.
Kikér még egy Long Islandet, majdhogynem húzóra megissza és könnyektől csillogó szemekkel annyi bukik ki belőle:
– Szerelmes vagyok.
Tekintve, hogy öt éve van együtt Zitával és ebből már három éve házas, nem igazán tudom, hogy mire gondoljak.
– Ez szuper, de ugye tudod, hogy ismerem a feleséged? Emlékszel, hétvégén együtt voltunk a ligetben?
Próbálom elviccelni, de már látom az arcán, hogy teljes komolyságot kíván tőlem. Zitát egy moziban ismerte meg, teljesen véletlenül rossz terembe ment be és így egymás mellé szólt a jegyük. A lányt lenyűgözte, hogy milyen bátor és érzelmes András, hogy beül egy romantikus filmre teljesen egyedül. Sosem vallotta be neki, hogy valami zs kategóriás akciófilmet szeretett volna megnézni, sőt néhány könnycseppet is ejtett a film végén, hogy igazán meghódítsa.
Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatuk, egészen máshogy látták a világot, de végül sosem szakítottak. Kicsit mindig azt éreztem, hogy beérték egymással, hiszen a tizenöt évünk alatt láttam jó néhány nővel, láttam igazán boldognak és mélységesen szomorúnak is, ezzel a lánnyal viszont csak úgy elvolt. Kevés szenvedély, sok veszekedés, de persze láttunk már rosszabbat is. Természetesen a lakáshitel sürgette a házasságot, nem volt hatalmas lagzi, csak néhányan a barátok közül és a szűk családi kör. Néhányan azt hitték teherbe ejtette, azért ez a nagy sietség, de végül sosem kezdett el kerekedni Zita pocakja, a szülők pedig végül megbékéltek a helyzettel.
– A céges karácsonyi bulin találkoztunk, leöntöttem a sörömmel, majd hajnalig táncoltunk és beszélgettünk. Olyan könnyed volt az egész, nem kellett erőlködni, hogy jól érezzük magunkat – folytatja.
– Az a buli már több mint négy hónapja volt – számolok vissza– azóta is találkozgattok?
– Igazából csak egy szinttel dolgozik lejjebb, eleinte csak véletlenül futottunk össze. Tudod, hogy szeretem Zitát, de eddig észre sem vettem, hogy mennyire boldogtalan vagyok. Olyan mások vagyunk, de Anettel szinte még a gondolataink is ugyanazok. Bárcsak el tudnám magyarázni, ha ismernéd, biztosan értenéd rögtön. Mellette igazán önmagam tudok lenni, nem érzem azt, hogy meg kell játszanom magam.
András az a fajta srác, akiről senki, de még én sem tudtam elképzelni, hogy bárkit megbántana, azt pedig végképp nem, hogy megcsalná a feleségét. Most pedig olyan gyermeki lelkesedéssel és közben végtelen szomorúsággal a hangjában meséli ezt el, hogy ha szerettem volna elítélni sem tudnám már.
– Mi a terved?
– Egészen mást diktál a szívem és az eszem. Teljesen tanácstalan vagyok, tudom, hogy vele igazán boldog lennék. Közben pedig itt a hitel, a lakás, a sok emlék és tényleg szeretem Zitát, de annyira hiányzott ez a szenvedély. Érdemes enélkül leélni egy életet?
Végszóra megcsörren a telefon, a felesége hívja, kelletlenül veszi fel. Rövid „igen, oké, sietek” hangzik el.
– Valami meglepetést akar elmesélni, biztosan az új munka, de kérlek, jöjjünk el holnap is. Azt hiszem ma beszélek vele, mert nem bírom így tovább, nem akarok neki tovább hazudni és közben Anettnek is fájdalmat okozni. Annyira fogod kedvelni!
Este nem jelentkezett, ezért másnap írtam neki, hogy sikerült a beszélgetés. Egy képpel válaszolt, amin egy pár apró babacipő volt.
Írta: Pápai Barbara
Kiemelt kép: Film Daily
