Remegek.
Hirtelen zúdul rám a tavasz. Súly. Veszélyes az ilyen. Tudod. A viharok. Mikor nem tudom, mennyire álljak közel hozzád, hogy a villámaim ne sértsenek téged. Ahogy feléd lépek, megremeg a talaj. Ha hátrálok, a lelkemből darabok szakadnak ki, mert mennének feléd, nem jönnek velem. Irigylem ezeket a darabkákat. Bátrak. Egyszer visszaveszem őket.
Keresztbe teszem a lábam. Egyenes háttal ülök és keverem a kávét. Mások csak azt látják, ahogy a semmibe merengek, míg én téged, ahogy ülsz szemben. A szemeid. A mosolyod. Ahogy az a kósza tincs aggaszt. Beletúrsz a hajadba többször, aztán kezed az asztalra esik. A pincér elsuhan mellettem, és nézi, ahogy a semmibe nyúl a kezem. A semmibe… ugyan. Megérinti a tied. Összesimulnak az ujjak. Nézem. Ahogy fordul a nyakad, ahogy oldalra nézel. Ahogy a karod mozdul, ha emeled a kávéd. Kis gödör az arcodon. Makacs. A homlokod, ha kételkedel. Mély. A szomszéd asztalnál megtelnek a helyek. Elkérnek egy széket. Hiányzol.
Hozzád közel kell lennem. Neked tőlem távol. Micsoda összeférhetetlen dolog. Menekülsz. Ahogy előttem szaladsz. Várok egy követ. Apró botlás legyen. Csak épp, hogy utolérlek. Szokjuk meg a tavaszt. Éljünk együtt egy nyarat. És rettegjünk egy legendás téltől, ami nem jön el.
Írta: Brekócki-Domokos Evelin Kiemelt kép: pexels.com
