Repültünk…
Egyszer te, máskor én. Jó volt ez így, immár teljes megerősítést kaptam efelől. Hiába is fordult elő, hogy én már szinte száguldottam, nem rángattál le a számomra mindent megadó végtelen kékségből, csupán annyit mondtál: “Övet kapcsolj!“ Kapcsoltam is, s akkor már nemcsak boldogságot éreztem, hanem biztonságot is, három méterrel a felhők alatt. Volt az négy is, de hideg volt, összebújtunk. Aztán jött a hiba, egyéváló testünknek már ellent mondott a gravitáció, a nyomás elviselhetetlenül szétszakítani próbált. Zuhanni kezdtünk. Estünk, de nem azzal az arcfeszítő, hajtépő zuhanással. Szépen estünk, finoman, bár nem méltóságteljesen. Néha leültünk egy kósza felhőre, láblógatva szerelmeskedünk, három méterrel egy másik felhő alatt. Volt az négy is, de már igencsak kényelmetlenül éreztem magam, a pántlikám is félrecsúszott a zuhanásban, már tartanom kellett magamat. Majd továbbálltunk, egy picit megint zuhantunk, egy kicsit újra estünk. Már nem intettél a sebesség észben tartására, a biztonság eltűnt belőlem, a boldogságot egy emelettel feljebb elhagytuk -nehéz volt, nyomta a mellkasomat-.
Azt hiszem, most érünk földet valamelyik odvas fában, a virágládában, a cipősarokban még nem is néztem..! Sérült vagyok, a mellkasomon hatalmas lyuk tátong -a boldogság tépte ki ilyen makacsul magát-, te eltűntél mellőlem, néha felbukkantál egy villanásra, majd ismét otthagytál, elfakultál, halványodtál. A térből, belőlem. Ismét nehéz a levegővétel, a gyomor szorul, facsarja a mérget, de nem emészt, a szív analizál: mi gyógyítható és mi nem?, de úgy, egy csomagban, teljes egészemben: fáj. Minden atom, minden porcika. Becstelen nagyravágyás…