Így halt meg Frank

Így halt meg Frank

Még nagyon korán volt. A nap még nem bújt elő. A házakon, melyek mellett Frank elhaladt, síri csend honolt. Lakói békésen szunyókáltak. Nem kellett foglalkozniuk semmivel. Sem gonddal, sem bánattal. Csakúgy, mint a hópelyheknek, melyek kavarogtak az utcai lámpa narancssárga derengésében. Frank lassan haladt az utcán a buszmegálló felé. A könyvesbolt, ahol már tíz éve dolgozott korán nyitott aznap. Áru érkezett, s neki kellett átvennie. Kíváncsi volt, milyen könyvek fognak érkezni. Csak ezért szeretett abban a boltban dolgozni. Ezért húzta ott ilyen sokáig. A könyvek miatt. Az egyetlen barátai. Ha nem is voltak élő személyek, Frank úgy gondolt minden egyes könyvre, mint egy menedékre. A lapok képesek voltak arra a varázslatra, hogy eltűntessék őt. Mint egy köpeny, mely alatt láthatatlan. Szeretett láthatatlan lenni, hiszen emberi kapcsolatai tulajdonképpen nem voltak. Mikor Londonba érkezett, pontosan tíz éve, egy ember volt mindene. A legjobb barátja, szerelme és a családja. Ő elment. Sara itt hagyta ebben a morgós, esős országban. Elvitte magával a leukémia. Igazságtalan és kegyetlen módon. Frank magára maradt. Üresen. Tétován. Kiszolgáltatottan egy olyan világban, melyben csak Sara segítségével volt képes létezni.

Megérkezett a buszmegállóba, ahol minden egyes reggel felszáll a járatra. Arra, amely elviszi őt a munkahelyére, hogy együtt dolgozhasson azokkal az emberekkel, akik nem kedvelik őt. Jobban mondva, inkább tartanak tőle. Szokása volt magában beszélni. Külső szemmel tűnt azonban csak így, mert ő valójában Sara-hoz beszélt. Néha, mikor egy jó könyvet olvasott, vagy történt valami bosszantó dolog, elővette Sara megsárgult képét a zsebéből, és elmesélte neki. Nem érdekelte, ha más hallotta, vagy látta. Sara-nak mindent el kellett mesélnie. Frank ennek ellenére átlagos férfi volt. Barna haj, barna szem, állandó borosta az arcán. A lányok többnyire megfordultak utána az utcán. Ő azonban csukott szemmel járt. Miért is érdekelte volna az, ami körülötte történik, ha az egyetlen ember, aki fontos volt számára, nem létezik többé.

Egy hópihe hullt a kabátjára. Megnézte az utcai lámpa fényében. Gyönyörű volt. Tiszta és érintetlen. Még csodálta egy kicsit, majd lassan hozzáérintette az egyik ujját. Elolvadt. Eltűnt. Akárcsak Sara.

A buszmegálló padja hideg volt, nem akart leülni. Így nekitámaszkodott az üvegfalnak. Valami koccant, ahogy kabátja az üveghez ért. Belenyúlt a zsebébe és kitapogatta a fegyvert. Fogalma sem volt milyen fegyver, nem értett hozzá. Azt sem tudta, miért vette. Egy férfi kínálta az utcán, ő pedig valami sugallat hatására megvette. A hideg fémet érezve, biztonságban érezte magát.

-Kitől kéne félnem? –tette fel magának a kérdést, ahogy ujjával a fegyver markolatát simogatta. A választ nem tudta, azt azonban igen, hogy valami nem stimmel. Talán a depresszió emésztette fel, mely Sara távozásával árasztotta el az életét. Jött, akár egy özönvíz. Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha megölné magát. Ha többé ő sem létezne. Hiszen értelme nincs annak, hogy magányosan kóvályog a világban. Ha bármi célja lenne a születésének, akkor az az elmúlt tíz évben kiderült volna. Eddig semmi. Emberi kapcsolatokat meg sem próbált felépíteni. Volt egy lány, aki néha enyhített a fájdalmán. Csak testileg ugyan, de enyhített. Mikor rátört a magány, áthívta Stellát. A biológia értelemben működött a dolog, de megcsókolni nem tudta úgy, hogy ne érezzen bűntudatot. Próbálta kikapcsolni. Néha sikerült érzéketlenbe váltania. Ilyenkor az aktus után közölte Stellával, hogy hazamehet. Amikor épp kedvesebb hangulatban volt, csinált neki vacsorát. Beszélgetni azonban nem volt hajlandó. Nem hagyta, hogy Stella kiismerje őt. Nem tudott semmit Sara-ról,  a munkájáról, vagy a múltjáról. Hogy a lány mégis miért jött minden alkalommal, rejtély volt.

-Jó reggelt! –hallatszott egy hang. Frank felocsúdott a merengésből és felpillantott. Egy férfi állt mellette. Ugyanolyan kabátja volt, mint neki. Csak nem olyan kopott. Nem értette, miért köszönt neki a férfi, de biccentett egyet, majd újra megmarkolta a fegyvert a zsebében. Utálta az embereket.

-Elég erős havazást mondanak mára.- szólalt meg újra az ismeretlen. Frank elképzelni sem tudta, miért próbálkozik. Arra gondolt, hogyha nem válaszol, majd abbahagyja. A busz úgy is nemsokára befut. Még tíz perc. Lassan elkezdtek szállingózni az emberek is. Egy anya a kisfiával, egy srác hatalmas bumszli fejhallgatóval. Valami metál zene dübörgött mögüle. Minden reggel látja ezeket az embereket. Azt is tudta, hogy a magányos, szürke hajú hölgy is nemsokára megérkezik. Az idegen közelebb lépett Frank-hez, aki most már kénytelen volt rápillantani. Akár ikrek is lehettek volna. A férfi vonásai saját magára emlékeztették. Kicsit javítottabb verzióban. Egy magasak voltak, az idegenen azonban kabáton keresztül is látszott, hogy izmosabb, egészségesebb. Arca sem sápadt volt, mint Frank-é. Sokkal inkább kiegyensúlyozott színe volt. Bármit is jelentsen ez. Olyan volt ez a férfi, mint amilyen ő lett volna, ha Sara nem hal meg. Akkor ezzel a pirospozsgás arccal indulna munkába, mert tudná, hogy délután hazamehet a nőhöz, aki szereti. Ennek a palinak biztos van felesége. Talán olyan gyönyörű, mint Sara volt. Vörös haj, édes szeplők, zöld szemek. Gyerekük is lehet. Egy fiuk. Kicsi, okos és fürge. Sara már az esküvő után nyaggatta őt, hogy kisbabát akar. Ha akkor belemegy, most nem lenne olyan magányos. Bár tudta, hogy a gyerek nem járt volna jól egy olyan apával, aki a szomorúságból táplálkozik.

-Hogy hívták volna? –szólalt meg az előző hang. Ekkor vette észre, hogy a férfi hangja szinte ugyanolyan, mint az övé. Kevesebb magánnyal, de ugyanolyan. Először bele sem gondolt, mit kérdezett a férfi.

-Maga hozzám beszél? – vakkantotta oda Frank.

A férfi szeme szabályosan villogott. Olyan volt, mintha a veséjébe látna.

-Igen, –mondta nyugodtan- hozzád beszélek. Azt kérdeztem, hogy hívták volna?

-Kit? –Frank kezdte érezni, ahogy a gyomrából elindul a düh. Lassan, de kíméletlenül. Megmarkolta a fegyvert. Maga sem tudta miért.

-A srácot, akit Sara hozott volna világra, ha nem hal meg.

A metál zene hangosan dübörgött a fejhallgatóból, a szürke hajú hölgy épp most állt be a megszokott helyére. A kisfiú az anyja telefonját nyomkodta. A készülék fénye megvilágította az arcát. Ki volt pirosodva a hidegtől, de mosolygott. Valami játékot játszhatott. Frank-re senki nem figyelt. Senki nem kapta fel a fejét, mikor megmarkolta az ismeretlen, mégis bosszantóan ismerős férfi kabátját.

-Ki a franc maga és mit akar tőlem?! –kiáltotta Frank. Szemét az idegenre szegezve.

-Tudod te, hogy ki vagyok Frank. –mondta lágyan. Pillantása nyugalmat árasztott. Affélét, melyet Frank rég nem érzett. –Én te vagyok. Az, aki lettél volna. Az a pasi, aki nem hal meg Sara-val együtt. Aki összeszedi magát és ember marad a talpán.

A szavak fájtak. Mindegyik egy újabb szúrás volt az amúgy is vérző sebben. Tudta, hogy mind igaz, hiszen gyáva volt. Beleszerethetett volna Stella-ba. Elvehette volna feleségül. Lehetett volna gyerekük, macskájuk. Egy erőd a fa tetején, amit saját kezűleg épített volna a fiának. Megtehette volna mindezt. Akkor most lenne értelme az életének. Lenne kiért felkelnie reggel és elaludnia este. Így minden este úgy alszik el, hogy nem akar felébredni többé. Az egész világa egy semmi. Üres, mint azok a pizza dobozok, melyeket a sarokba szokott dobálni.

-Elcseszett vagy Frank. Úgy, ahogy vagy. –az idegen nem állt le. A szavak, amik jöttek belőle fájdalmasan igaziak voltak. Valóságosak.

-Fogja be! –kiáltotta. Érezte, hogy a keze remegni kezd. Pont úgy, mint mikor hónapokig csak úgy tudott elaludni, ha azt az olcsó bort itta, amit a kisboltban lehetett kapni a bérelt lakása mellett.

-Befoghatom. –mosolygott- Attól még igazam van, és te ezt pontosan tudod. Akár meg is halhatsz. Úgy is azt akarod.

-Nem. Nem. NEM- Frank nem tudott parancsolni magának. Elővette a fegyvert a zsebéből. Rászegezte az idegenre. Keze remegett ugyan, de tudta, ha meghúzza a ravaszt, eltalálja a férfit. Talán nem lesz pontos a lövés, de hatásos.

-Húzd meg. –hangozott a lágy, dallamos hang. Vajon miért ilyen nyugodt? Vajon miért nem pattantak fel az emberek a buszmegálló?!ban? Miért nem jött még az az átkozott busz?!

-Mondd meg Sara-nak, hogy üdvözlöm! –a férfi kacsintott, Frank pedig döntött.

Meghúzta…

Dörrenés. Sikolyok. Fájdalom. Vér.

Az idegen eltűnt. Frank hirtelen már nem fázott. Melegség járta át a testét. Mire rájött, hogy a saját vére az, már mindegy volt. A fájdalom is a sajátja volt. Gyengébb és kevésbé érzékelhetőbb, mint amit tíz éven át érzett. Legalább gyors. Mindjárt vége lesz. Sziréna hangja. Villódzó fények. Morajok. Mintha víz alól hallgatta volna az embereket, akik körülötte nyüzsögtek. A fájdalom múlni kezdett, Frank pedig elálmosodott. Érezte, hogy lecsukódik a szeme. Sara mellett feküdt abban az ágyban, amit először vettek. Az az egy bútoruk volt. Elméjére csend borult, és már aludt is.

Kiemelt kép: www.pinterest.com

Szerző:

Pintér Dóri
Az a fajta lány vagyok, aki akkor létezik, ha írhat. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd mások is olvassák a gondolataimat. Ennek viszont mindig is a visszautasítási-kórság állt az útjában. Azonban rájöttem: igenis lehetnek olyan gondolataim, amik másokat is érdekelnek. Életvidám és csökönyös ember vagyok, épp ezért mindenről van véleményem, amit szeretnék is megosztani a világgal. Az írás számomra egy olyan dolog, amivel kifejezhetem az érzéseimet úgy, hogy ne kelljen szólnom egy szót sem. Ez pedig egy magamfajta szürke kisegérnek hatalmas áldás. A romantika és rózsaszín dolgok terén annyira nem vagyok otthon, de igyekszem magamba szívni az életet és kipróbálni magam több téren, mivel a macskámon és a kávén kívül az írást szeretem a legjobban. Na jó… a macskámat jobban.

Szólj hozzánk!