Interjú Zagyi Anikóval, avagy párhuzam az írás és a fotózás között

Interjú Zagyi Anikóval, avagy párhuzam az írás és a fotózás között

Mint azt már megszokhattátok, előszeretettel mutatunk be Nektek fotósokat is ajánlóink sokasága között. Most egy olyan lány van soron, aki nemcsak az írásban, de a fotózásban IS aktívan tevékenykedik. Zagyi Anikó interjúja következik most, fogadjátok Ő sok szeretettel!

  1. Hány évesen és milyen megfontolásból kezdtél el fotózni és írni?

Körülbelül 15-16 évesen kezdődtek nálam ezek az önkifejezési módok. Mint ahogy a legtöbb fiatal lányban, bennem is végigfutott a „meg nem értettség”-korszaka és talán pont az ekkori fotózás és az írás miatt éltem meg ezt olyan erőteljesen. Foglalkoztatott az igazságtalanság, a körülöttem élő emberek érdektelensége és közömbössége, akik már tizenévesen nem érdeklődtek az élet és önmaguk iránt. Ezért is éreztem magam sokszor kívülállónak, és erre ezek a művészeti irányzatok voltak a válaszaim. Nem vertem őket nagy dobra, nem mutogattam őket sok mindenkinek, bár a verseim gimnazista koromban megjelentek antológiákban és a szüleimnek köszönhetően a Magyar Író Akadémia szépírói mesterkurzusán is részt vehettem. Biztosan közhelyes, de amikor valami bántott, akkor elindultam zenével a fülemben fotózni, vagy leültem és folytak a tollamból a sorok. A családomnak feltűnt, hogy 15 évesen már a hatodik füzetet nevezem ki naplónak, és hogy a rejtélyes „kék füzetembe” firkálok tanulás után (vagy helyett). Mint utóbb megtudtam, szinte kizárólag öncélú verseket írtam, és ez máig sem változott. Ez azt jelenti, hogy ténylegesen csak az érzéseimet írom ki magamból. Nem vagyok és soha nem is leszek költő, hiszen őket más is megihlet, engem viszont csak a szomorúság és a fájdalom késztet írásra. Nem nyugodtam meg tőle, nem lettem tőlük boldogabb, de jót tettek akkor a lelki világomnak. A fotóimat megmutattam a gimis rajztanáromnak, Kiss Lászlónak, aki képzőművész, és nagyon pozitív kritikát kaptam tőle, amin felbuzdulva nem hagytam abba ezt a hobbit.

unnamed

 2. Milyen kezdeti sikereid voltak?

Komolyabb sikereim nem voltak egészen addig, amíg Debrecenbe nem kerültem egyetemre, ahol andragógia szakon voltam, és másodévesen a szakmai gyakorlati helyemen (Debreceni Ifjúsági Szolgáltató Nonprofit Kft. – „Mezon”) felajánlották a képeimet látva, hogy szervezzek magamnak egy fotókiállítást. Őszintén mondhatom, hogy egy álmom vált akkor valóra. „A lélek rendíthetetlen nyugalma” címet adtam az eseménynek, mert a képeimmel szerettem volna megmozgatni és megállítani egy pillanatra a nézőket – és szerencsére bejöttek a számításaim, a visszajelzések alapján azt mondhatom, hogy sikeresen zárult a kiállítás. Akik akkor körülöttem voltak, bátorítottak és sokat segítettek a kiállítás megvalósulásában, beleértve az imént említett régi tanáromat, akit meghívtam, hogy nyissa meg a rendezvényt. A verseimmel – ahogy már említettem – a Szárnypróbálgatók antológiába két alkalommal is bekerültem, a gimnáziumi és az egyetemi újságokban is szerepeltem. Később egy országos autós magazinba kezdtem el cikkeket írni (ez természetesen más kategória, de én sikerként éltem meg, hiszen innen is rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a közvetlen hangvételű írásaim, rovatom kapcsán). A nagy siker valószínűleg még várat magára.

 3. Mit gondolsz, érdemes-e ezt a művészeti ágat hivatásként választani?

Én lennék a legboldogabb, ha erre igennel tudnék válaszolni. Érdemesnek lehet, hogy érdemes, de nem valószínű, hogy meg lehetne élni belőle. Csak fogom a fejemet, ha bemegyek egy könyvesboltba, hogy milyen emberek jelentetnek meg könyveket, és ami még elszomorítóbb, hogy milyen témákkal. A nagynevű bolthálózatok a nevüket adják valóságshow-sztárocskák, mondvacsinált Tv-s közszereplők, börtöntöltelékek és politikai vagy médiabotrányok főszereplőinek a bestsellerjeihez. Ilyenkor borzasztóan szomorú vagyok, mert – minden nagyképűség nélkül állíthatom -, hogy az én írásomnak ezerszer több értelme van, mint ezeknek; ugyanúgy, ahogy a Lendületben bemutatott összes blogger vagy író mondanivalójának is. Nekem az lenne a legnagyobb dolog az életemben, ha kiadhatnám a fiókomban kallódó kisregényt, ők meg valószínűleg megíratták a személyi asszisztensükkel, és bezsebelték a végtelenül primitív vevőközönség által kifizetetett összeget a „könyveik” után.

Ugyanilyen borzasztó számomra az a lány is, akinek a fájdalmasan közhelyes és szappanoperába illő, már-már buta, mű-írói soraival volt tele a Facebook/internet, amire a sok tizenéves azonnal ugrott és beleillesztették a saját mű-problémáikba ezeket a kicsinyes sorokat. Ennek a személynek is megjelent a könyve (természetesen pénzt nem adtam érte, és képtelen voltam végigolvasni, mert bosszantó volt, hogy a citatium.hu idézeteinek nagy katyvaszát olvasom az oldalakon), és ő lehet, hogy most egy ideig szintén megél az idézetekből összefésült könyvéből.

A fotózásnál sem jobb a helyzet. Vannak profi, tehetséges fotós ismerőseim, barátaim, akik hosszú próbálkozások után sem tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon fotósként – így nekik is maradt a saját Facebookos oldal, ahol talán majd valaki felfedezi őket, vagy az alapján felkérik majd őket 1-2 munkára… De sajnos itt is elkeserítő dolgokat tapasztalok. Minden ötödik ismerősömnek van egy „xy photography” oldala, ahová feltöltögeti a szerinte profi fotókat, amiket szétutómunkáz a legkönnyebben kezelhető képszerkesztős website-ok segítségével. Én is rendszeresen használok ilyeneket, hiszen feldobják a nyers képeket, de legalább nem állítom magamról, hogy értek hozzá. Érdemes megnézni a „Gergő Batta’s Photostream” vagy a „Black Panda” oldalakat, amik két különböző ismerősömhöz tartoznak, és akik valóban megérdemelnék, hogy a tehetségükből éljenek meg.

 4. Jelenleg valamilyen intézményben fejleszted a tudásod?

Nem, sehol. Sajnos a munkám mellett nincs időm erre, így maximum csak önfejlesztésről beszélhetünk az én esetemben.

 5. Kiből válhat jó fotós?

Nem tudom, mert én nagyon távol tartom magam a „jó fotós” jelzőtől. Egy jó fotós elengedhetetlen kelléke a gép. Nekem pedig egy pici kompakt gépem van, ami eleve megöli azt, hogy minőségi képeket készíthessek. De ha az ismerőseimre gondolok: legyen átlagon felül precíz, türelmes, kitartó és a kákán is keressen csomót, sose legyen elégedett a munkájával. Jó fotót bárki tud csinálni akár a telefonjával is, sőt akár véletlenül is kattinthat díjnyertes képet. De ez nem erről szól. Egy csodálatos tájról, egy szép épületről, egy jó autóról vagy két szép emberről bárki tud olyan fotót lőni, ami tökéletes. Fotós szeme, szépérzéke és tökéletes esztétikai érzéke együtt viszont nincs mindenkinek. Autófanatikusként a www.stanceworks.com weboldalt tudom felhozni példaként, ahol lélegzetelállítóan művészi és minőségi képeket tesznek fel a projektjeikről.

 6. Vannak konkrét példaképeid?

Itt megint az írás mentén válaszolnék. A kedvenc íróm Milan Kundera, akinek „A lét elviselhetetlen könnyűsége” című könyvét körülbelül ötször olvastam már, és minden alkalommal mást üzen, mindig az adott lelkiállapotom alapján hat rám, mindig más sorok fognak meg. Tőle van az egyik kedvenc idézetem: „Elöl van az érthető hazugság, s mögötte a dereng az érthetetlen hazugság.” Most a „Halhatatlanság”-ot olvasom másodjára; imádom a stílusát, és azt, hogy képtelenség letenni a könyveit. Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

A kedvenc költőm József Attila, aki szerintem örök, utánozhatatlan és szívbemarkoló versekkel ajándékozta meg az utókort. Nagyon sok versével tudok azonosulni, nem úgy, mint a kortárs költészet képviselőinek írásival. Nekem a jelen költői sokan erőltetettek, számomra sokatmondóbb az AKPH Slam Poetry-je, mint egy Tandori-kötet. A kérdésre még nem válaszoltam: nincsen példaképem ezeket a művészeteket tekintve. Ha az életemet nézem: úgy érzem, ha olyan leszek 50 fölött, mint most édesanyám, akkor már nem éltem hiába.

 7. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Magyarországon nincs kolbászból a kerítés. Megfelelő végzettséggel is nehéz a terveinket, céljainkat hipp-hopp elérni. Mindenhez rengeteg pénz és kapcsolatok kellenek – rossz erre 23 évesen rádöbbenni, de vállaltam az önálló életet, és ezt nem bántam meg. Nincs annál rosszabb, amikor valaki 30 évesen is másoktól függ és nem tud megállni a saját lábán. Egy abaúji kisvárosból (Encsről), először Debrecenbe, majd onnan szeptemberben Budapestre kerültem. Hála Istennek, olyan értékrend-beli háttérrel rendelkezem, amit még ezek a nagyvárosok sem képesek összetörni. Soha nem akarok nagyvárosi lenni, tőlem ez végtelenül távol áll. Ettől függetlenül itt talán közelebb vagyok a tűzhöz, és valóra válhat az egyik vágyam: egy könyv, melyben a fotóim és az írásaim egyaránt megjelennek, kifejezve egymás hangulatát.

Anikó képeivel és írásaival oldalunkon a jövőben is találkozhattok, most ízelítőként pár képet hozott magával , többek között a 2011-ben megrendezett kiállításáról is. Gratulálunk, és a jövőben hasonlóan szép sikereket kívánunk Neki! 🙂

unnamed (7)

 

unnamed (6)

MINOLTA DIGITAL CAMERA

 

MINOLTA DIGITAL CAMERA

 

 

unnamed (1)

 

 

Szerző:

Károly Dorka

Ott vagyok valahol a népzene és rock között, egy zongora és egy mikrofon mögé bújtatva, verseskötetek és divatlapok alá temetve, fényképezőgéppel bohóckodva mindenhol, Marilyn Monroet és Audrey Hepburnt bálványozva, és vintage ruhákat aggatva magamra.
Ja, és persze kell lennie valahol egy rúzsnak is. ;)

1 comment

Szólj hozzánk!