közös dallamra lélegzünk

közös dallamra lélegzünk

Tanulok nem függeni. Nincs szükségem az olyan emberekre, akik minden javamat kiszippantják belőlem, feltöltik magukat az energiáimmal, melyeket rájuk pazarolok. Nem kellenek az olyan kapcsolatok, melyek behálóznak, lerágják rólam az összes húst, és ott hagynak. Nem maradok más, mint csontok halmaza. Nem kelletek. Azért nem, hogy belém töröljétek a könnycseppjeiteket, rám pakoljátok a terheiteket, de ha nekem volna szükségem támaszra, még egy gyűrött zsebkendőt sem nyújtotok. Nem engedem többé, hogy a sejtjeimből táplálkozzatok, elszívjátok előlem az oxigént, megkaparintsátok a csodáimat, majd magamra hagyjatok. Nem akarok már olyan kapcsolatokat, melyekbe bele lehet halni. Nekem olyan kell, ami életben tart, nem engedi el soha a kezem, mindig ott van, és a zsebkendő helyett a mindenét odaadná, hogy jobban legyek, ahogy fordítva én is ezt tenném.

Emlékszel? Mindegy volt, hogy 92,5 vagy épp 100 kilométer választott el minket egymástól, mi akkor is egymás szívét dobogtattuk. Csütörtöki nap volt, amikor leszöktem hozzád, senki sem tudott róla, csak spontán felültem a vonatra, onnan meg a buszra, mert a szívem ezt akarta. Végre egyszer nem az eszemre hallgattam, és milyen jól tettem. Elbújtam a sötét szobában és vártam, hogy hazaérj. Sosem izgultam még annyira, pedig akkor már három éve voltunk együtt. Aztán meghallottam a hangod, ahogy azt mondod, hogy: “mindjárt jövök, csak bemegyek a szobába, felhívom a picit”. Alig tudtam visszatartani a nevetést, hisz te azt hitted, hogy otthon ülök, és várom a hívásod. Beléptél a szobába, felkapcsoltad a villanyt, és nem hittél a szemednek. Azt hitted, hogy az egészet csak álmodod, és ez nem a valóság. Átnyújtottam az egy darab, bénán becsomagolt 3in1 kávét, a kedvencedet, és azt mondtam: boldog hónapfordulót. Nem tudom, mennyi ideig öleltük egymást, de azt sosem felejtem el, hogy az volt az a pillanat életem során, amikor a legjobban tudtam: jó helyen vagyok, a jó ember mellett.

Sopron, Bécsi domb, 2013 (saját kép)

Sopron, Bécsi domb, 2013
(saját kép)

Lassan négy éve éltetsz. Ahogy Szerb Antal írja: “Minden jó volna, ha a lelkemet is valami viharállóbb szerkezettel lehetne kicserélni, és ha nem szoktattál volna arra, hogy csak veled, melletted és általad tudjam elviselni az életet.”

Az egyetlen vagy az életemben, aki nem lopja a lelkem meséit, hanem táplálja. Az egyetlen, aki várakat épít körém, és nem rombol. A legszebb fenyőerdőm vagy. Legszívesebben a nap 24 órájában rólad, és hozzád írnék, de sokszor azt érzem, nem léteznek olyan szavak, mondatok, melyek visszaadnák azt a mesét, mely bennem játszódik évek óta. A főszereplő te vagy. A dallam: a szívünk egy ritmusra kalapálása.

Nem tudom, hogy a Sors hogyan tervez velünk, mit rejt az utolsó fejezetünk, de azt tudom, hogy örökre a szívem kincses ládájába zártalak. Benned, melletted, általad élek, nélküled egy hús nélküli, élettelen csonttömeg lennék a hiénák között.

saját kép

(saját kép)

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás