Szőke Krisztina egyetlen grafittal csodákat művel. Ha pedig, a grafit nem elég, hogy kiadja magából az érzéseit, írni kezd. A művészet régóta az élete része, de az áttörést egy Montmarte-i nap hozta meg számára. Igazán lenyűgöző alkotásait már korábban megismerhettétek, most pedig még többet megtudhatunk róla, és az is kiderül, mi is történt Montmarte-n.
Szőke Krisztina
Bemutatkozásodban azt írtad, hogy egy párizsi Montmarte-on töltött napon jöttél rá, hogy grafitot kell ragadnod és rajzolnod. Miért pont azon a napon? Mi történt ott akkor?
Hogy mi történt a Montmarte-on? Varázslat. Mintha visszarepültem volna a boldog békeidőkbe, mintha egyszer csak oda csöppentem volna Vincent van Gogh, Picasso és Dalí közé. Az a hely maga a művészet, a mai napig is. Külföldi és helyi művészek ragadtak ecsetet, grafitot és tettek a turisták kedvére egy-egy portréval vagy a táj szépségének megörökítésével. Azt hiszem bárkiben, akiben ott szunnyad egy kis művészetre való hajlam, ott azon a helyen egy pillanat alatt felelevenedik és nincs mit tenni, alkotni kell. Ez történt velem.
Korábban nem is foglalkoztál rajzolással?
Már egész kiskorom óta rajzoltam bármivel, ami a kezem ügyébe akadt. Édesanyám és nagypapám is hihetetlen érzékkel van megáldva, Tőlük kaphattam ezt a kincset. Képzőművészeti szakon tanultam középiskolában, de akkor még hiányzott az, ami egy művészt egyedivé tesz. A stílus. Ahogyan csak Te húzhatod a vonalat, ahogyan Te látod a világot belül, és az ennek kifejezéséhez szükséges adottság. Rajzoltam, amit kellett, de igazán magamat nem tudtam kifejezni. Ez az a plusz, amit letérvén a művészeti útról Montmarte visszaadott.
Hogy születik meg egy rajz?
Megszületik egy érzés, a kezem pedig teszi a dolgát.
Milyen technikával dolgozol?
Tulajdonképpen puha grafit ceruzáim vannak és egy óriási jegyzetfüzetem. Így tetszenek a dolgok, leegyszerűsítve. Nincs dimenzió, túl sok árnyékolás, csak a határozott vonalak, a mély tónusok, arcok, ablakok…
Honnan merítesz ihletet?
Ihletet adhat egy tavaszi rét, vagy akár egy szál tulipán, John Coltrane hihetetlen játéka, de egy rémálom is. A hétköznapitól a csodálatosig. Az egyszerűtől az összetettig. A boldogságtól az iszonyú fájdalomig. Ez mind benne lehet egy rajzban. A lényeg, hogy dobogtasson, hogy hasson.
Mit szeretsz a rajzolásban?
Azt szeretem a rajzolásban… és itt idézhetném újra Meg Cabot szavait, ahogy a blogomban is...
Szeretek teremteni. Okozni. Szeretek elröpülni a szobámból, a városból, akár még a bolygóról is képzeletben. Szeretem a papír és a grafit illatát, szeretem, ahogy nyomot hagy a kezemen. Szeretem az érzést, amikor egy rajz megszületik, szinte életre kel. Olyan ez, mint amikor feszít a fájdalom és egyszerre csak sírni kell. Aztán amikor már nincs könny, amikor megélted teljesen, egyszerre csak megszűnik, kiadtad, utat adsz az újnak.
Van példaképed?
Igazából nincsen példaképem, de persze vannak művészek, akiket csodálok, akik festményeit órákon át képes lennék tátott szájjal bámulni. Például Salvador Dalí, mert bármeddig nézed is, megfejthetetlen, de talán nem is kell, vagy képtelenség.
Blogger oldaladon azt írod, szeretsz írni is. Milyen jellegű írásaid vannak? Miről szeretsz írni?
Szeretek írni, ízlelgetni a szavakat, megpróbálni megfogalmazni a legszentimentálisabb érzést is. Arról szeretek írni, ami kifejezésre kell hogy jusson bennem. Ugyanakkor egyre inkább foglalkoztat a „való világ”. Azért írom így, mert tényleg képes voltam majd 27 évet leélni a saját kis világomban, egy álomvilágban, ahol az érzéseken, a föld felettin kívül minden más csak úgy létezett körülöttem. Ideje volt felnőni.
Az írást vagy a rajzolást érzed magadhoz közelebb állónak? Melyikkel tudod jobban kifejezni az érzéseid?
Érdekes, mert mostanában egyre inkább az írás az, ami felé tendálok. Pontosabban szeretnék. Valahogy a szavak könnyebben jönnek, de tény, hogy amikor teljes az elakadás még mindig a rajz az, ami meghozza az igazi megnyugvást. Egy rajzzal nehezebb kifejezni, pontosabban megértetni magam. Vegyünk például egy ablakot. Kinek mit jelent? Relatív.
Blogodban főként rajzaid láthatjuk. Írásaid nem publikálod sehol?
Még nem publikáltam egyetlen írásomat sem. Itt-ott akad pár cetlin egy-egy kósza gondolat, a gépemen elmentett oldalak, már csak a lendület hiányzik, na meg egy-két simítás. Van, amikor fél oldalnyi gondolatmenet fogalmazódik meg bennem percek alatt, aztán mégsem írom le. Hiába, ezzel a műfajjal még barátkozom.
Számít mások véleménye vagy csak magadnak alkotsz?
Persze, számít mások véleménye, hiszen mi pont ezt keressük. A tömegeket, akikhez eljut az „üzenetünk”. Szeretnénk kifejezésre juttatni azt a valamit, ami alig várja, hogy kirobbanjon. S ha akár csak egy olyan ember is van, aki azt mondja, nekem ez tetszik, segít, inspirál, lenyűgöz, már megérte. Persze akkor is alkotnék, ha soha senki még csak észre sem venné. Csak úgy. Magamnak. Viszont így teljes a kör. A színésznek közönség, a zenésznek hallgatóság, az írónak olvasó kell. Körforgás ez, mint minden.
Ez a lehetőség, amit Ti adtok nekünk, egyszerűen óriási! Ajtókat nyitottatok ki, szobák ajtajait, ahol ott gubbasztanak a valamit mondani, megmutatni vágyó lelkek. Akárhogy is, aki alkot, egyben közöl is. Próbál. Vagy keres. Megértést. Valóban Ti vagytok a lendület, a motiváció, az erő. Több ilyen hely kellene a világban.
Mik a távolabbi terveid a rajzolással vagy akár az írással?
Elképzelem magam egy galériában, aminek a falait a képeim díszítik, aztán az embereket, akik sorra járják azokat és valamit éreznek…
Az is tervem, hogy kipróbáljak más technikákat, színbe öltöztetni esetleg a rajzaimat, mert kíváncsi vagyok, ugyanaz a kép hogyan hat színesen.
Az írással kapcsolatban… Fogalmam sincs képes lennék-e egy teljes könyvet megírni. Mondjuk egy 400 oldalasat. Foszlányokban érzem teljesnek a mondandómat. Talán cikkeznék legszívesebben. Bármiről, ami eszembe jut, bármiről, ami véleményt formál bennem. Legyen az egy kávéházi hangulat valahol Olaszországban, egy vidám vasárnap, generációnk problémái, nehézségei, vagy létezésünk oka. Meglátjuk.
Köszönjük Krisztinának a válaszokat és sok szerencsét kívánunk!
