Ráncok – Szombat

Ráncok – Szombat

A pénteki nap lassan telt, Rose nagyon várta, hogy Julie es Sam végre megérkezzen. Egész nap róluk beszélt, nosztalgiázott, de az állapota rosszabbodott. John doki szombat reggel tízkor megérkezett, ahogy szokott, beadta az infúziót, ellátta John-t az instrukciókkal majd távozott. Nem sokkal később, David épp etetni próbálta Roset, amikor hallották, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó.
– Juliann? – kérdezte boldog mosollyal az asszony.
– Bizonyára. – mondta megkönnyebbülten David, s abban a pillanatban belépett a szobába a csodaszép lányuk Sam-el az oldalán.
– Jaj, Anyu… – fakadt ki a nő és odarohant az ágyhoz, gyors puszit nyomott apja arcára és anyja felé fordult.
-Siettem ahogy tudtam, de Sam-nek suli volt és már minden lehetőségemet leigazoltam, az orvosunk meg egy barom és nem igazol csak úgy a gyereknek… Sajnálom.
– Itt vagy kedvesem, az a lényeg. – mosolygott Rose és magához húzta a lányát, majd a kiskamasz Samantha-ra nézett, aki nem igen tudta, mit kell ilyenkor mondani vagy tenni.
– Sajnálom! Mit tehetek érted? – Julie sírásban tört ki, s közben gépiesen simogatta anyja száraz, ráncos kezeit, ami gyerekkorábban annyi oltalmat adott neki.
– Ne bőgjetek már! – nevetett az asszony, gyenge volt, de a nevetése, mint egy kislányé.
– Te is bőgtél, mikor Samie megszületett. – vágott vissza könnyeit törölgetve Julie.
– Az a boldogságtól volt, de ti bánatotokban sírtok. Ezt pedig nem tudom elviselni!
Hallgattak, majd Rose Samie felé nyújtotta vékony, esetlen karjait.
– Gyere kincsem, adj egy ölelést a mamának! –a kislány odaszaladt és óvatosan megölelte nagyanyját.
David kiment a konyhába, hogy teát készítsen mindenkinek, Julie ment, hogy segítsen neki és közben átbeszélhessék mi is történt.
– Mesélj valamit Samie-baba, mi újság a suliban?
A kislány lehuppant Rose mellé és elkezdte mesélni, hogy most épp Peter Newman-be szerelmes.
 -Nincs sok hátra angyalom… –mondta halkan David, miközben Julie feltette a vizet forrni.
A nő sírásban tört ki, David pedig addig szorította magához lányát, ameddig az meg nem nyugodott. 
A nap nagy részét azzal töltötték, hogy körbe ülték Rose ágyát és beszélgettek, nosztalgiáztak nevettek, fotókat nézegettek. Julie olykor-olykor kirohant a szobából és hallották mindannyian, hogy zokog és az orrát fújja. Rose próbálta nyugtatni őket, csak akkor engedte el David kezét, ha muszáj volt.
Amikor a fotók már elfogytak és kezdett lemenni a nap, Rose-on látszott, hogy nagyon ki van merülve.
– Feküdj le anyu, pihenj, és ha valamire szükséged van, kiálts, ott leszünk a vendégszobában!
Rose bólintott.
– Julie drágám, húzd fel azt a kiskacsás ágyneműt Samie-nek. Imádta mikor kicsi volt.
Samie vidáman helyeselt, megcsókolta nagyanyját.
– Jó éjt nagyi! Szeretlek! – Julie-val együtt kimentek a szobából.
Már majdnem elaludt, mikor David belépett.
– Hogy vagy drágám? – kérdezte, majd leült mellé az ágyra.
-Idefekszel mellém?
Az asszonyt nézve Dave szíve összeszorult, csak nézte a sápadt, beesett, de mégis vidám arcot. Egy része azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg előbb. Szörnyű volt az érzés, hogy napokon, talán órákon múlik, hogy elveszítse az embert, akivel ötven évet osztott meg az életéből. Azt a nőt, aki megszülte neki a csodálatos lányát, a nőt, aki mindig ott volt mikor szüksége volt rá.. Teljes szívéből, őszintén szerette. De David úgy érezte, hogy ez már másik szint. Ez a kötődés, ami köztük volt, több mint szerelem vagy barátság. Sajnálta, hogy nem tudja megfogalmazni az érzéseit még gondolatban sem. Nem akarta elengedni Rose-t anélkül, hogy felesége tudjon arról, hogy milyen nagyon szereti őt.
– Dave… –szólt Rose újra.
A férfi lenyelte a zokogást és bólintott, majd bebújt mellé az ágyba. Rose nagy küszködés árán fél oldalra fordult és ránézett a férjére.
– Sajnálom, hogy nem lehetek melletted, mikor majd eljön a te időd.
– Sietni fogok hozzád, megígérem!
Rose elmosolyodott és végigsimított a férfi arcán.
– Ne siess, maradj Julie-ékkal, amíg csak lehet. Ezt ígérd meg!
Dave sóhajtva bólintott.
– Hogy éljek nélküled ebben a világban? Ha te elmész, én…
– Amint eljön az ideje, találkozunk! Addigra megszerzem a legjobb ingatlant ott, ahova most menni fogok.
Nevettek egy jót ezen. Majd mikor a nevetés elmúlt és kezdett rájuk telepedni újra a szomorúság, megfogták egymás kezét.
– Megöregedtünk, csúnyák lettünk, ráncosak és lassúak. – mondta Rose, majd mosolyogva hozzátette:  És rajtam pelenka van.
– Nem. Napról napra gyönyörűbb vagy. – ingatta fejét a férfi.
– Csupa ránc mindenem, nézz csak rám: haldoklom.
– Szeretem a ráncaidat… – szólt David – …minden ráncodban egy-egy évet látok az életünkből. Az, ahogy láttam az arcod gyerekkorunkban, a fénykorunkban és most… Csak azt bizonyítja nekem, hogy minden nappal jobban és jobban szeretlek.
– Én is szeretlek… Amennyire csak szerethet valakit az ember!
Csak fogták egymás kezét és néztek a másikra. Lepergett mindkettejük szemében közös életük és ők csak nézték, mint egy videó montázst.
– Ha lehetséges, visszajársz majd kísérteni? – kérdezte könnyes mosollyal Dave.
– Igen! – bólintott nagy nehezen az asszony – És kilesem, hogy tényleg csalja-e a szomszéd nő a férjét?!
– Feltétlenül tedd meg.
Szorosan magához húzta és megcsókolta Rose-t.
– Nálad vannak a jegyek? – kérdezte az asszony halk, fátyolos hangon, s közben lehunyta a szemét. – Nem késhetjük le a vonatot.
– Nálam vannak.
– Akkor jó. – mosolyodott el az asszony. David látta csukott szemén át, hogy Rose már a vonaton ül. Érezte, ahogy a gyenge test a karjaiban elernyed és elnehezedik.

A vonat elindult és Rose már utazott a semmibe.

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Pintér Dóri
Az a fajta lány vagyok, aki akkor létezik, ha írhat. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd mások is olvassák a gondolataimat. Ennek viszont mindig is a visszautasítási-kórság állt az útjában. Azonban rájöttem: igenis lehetnek olyan gondolataim, amik másokat is érdekelnek. Életvidám és csökönyös ember vagyok, épp ezért mindenről van véleményem, amit szeretnék is megosztani a világgal. Az írás számomra egy olyan dolog, amivel kifejezhetem az érzéseimet úgy, hogy ne kelljen szólnom egy szót sem. Ez pedig egy magamfajta szürke kisegérnek hatalmas áldás. A romantika és rózsaszín dolgok terén annyira nem vagyok otthon, de igyekszem magamba szívni az életet és kipróbálni magam több téren, mivel a macskámon és a kávén kívül az írást szeretem a legjobban. Na jó… a macskámat jobban.

Szólj hozzánk!