Válaszokra várva

Válaszokra várva

Számolom vissza a napokat, és te már itt is vagy. Három hónappal ezelőtt azt gondoltam, hogy ilyenkor már rég túl leszek a mi kis történetünkön, már nem fognak érdekelni a miértek vagy legalább a szavak és az érzések elfogynak. Azt hittem, mostanra már csak egy elmúlt szerelem árnya leszel, és nem ráz meg a tudat, hogy két héten keresztül nem kétezer kilométer távolságra leszel.. hanem tíz kilométeres hatótávon belül. Persze, nem velem.

Mégis hogyan történhetett ez meg? Hova tűnt az idő, amit nélküled töltöttem el? Hogyan lehet az, hogy értelmes beszélgetést utoljára több mint két hónapja folytattunk? Azóta pedig csak néhány megcsúszott estémen írtam neked a magamét, mert az alkohol annyira felbátorított. Te pedig válaszra se méltattál, soha. Csak egyetlen egy alkalommal. De akkor is csak azért, mert megkértelek, hogy ugyan, válaszolj már. Te pedig hibáztattál engem, hiszen én mondtam, nem akarok többet beszélni veled, nem akarok tudni rólad.
(Egyszer és mindenkorra végre megtanulhatná minden egyes hímnemű egyed, ha egy nő szereti őt, de annyira megbántja, hogy nem akar vele beszélni – és lehet, szavakba is foglalja ezt a kérését-, az nem jelenti azt, hogy teljesen lógva kell hagyni a másikat. Vagy úgy tenni, mintha soha semmi nem kötötte volna össze őket, mintha nem érdekelné, hogy él vagy hal-e az illető. Nem teheti meg azt, hogy nem vesz tudomást a másikról. Csak, ha tényleg ennyire semmibe veszi. Nem kell tiszteletben tartani ezt a kérést – legtöbb esetben -, mivel ez csak felhívás keringőre…) 

Hogyan lehet az, hogy ennyire elrepült az idő, de te még mindig ott kucorogsz a szívem közepén? Egy millimétert se tágítasz, mintha pillanatragasztóval – azzal az igazán jó fajtával, ami tényleg ragad – odaragasztott volna valaki. És az a valaki biztos, nem én voltam, úgyhogy felnyújthatná a kezét az, aki gúnyt űz ezzel belőlem. Bár nem hiszem, hogy konkrét személynek kell ezt a panaszt benyújtani, mert a sors vagy végzet, nevezhetjük akárhogy… Ő csinál rossz viccet az életemből.

large

kép:weheartit.com

Hogyan lehet az, hogy mindig úgy érzem, már mindent kiírtam magamból, már mindent elmondtam gondolatban neked, és aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy az ujjaim a billentyűzeten pötyögnek, mert újból hozzád szólnak? Persze csak képletesen, mert – még – soha semmit nem mutattam meg neked az írásaimból. Úgyhogy folyamatosan csak gépelek a képzeletbeli énednek, mert veled nem lehet beszélni, csak az elképzelt alakkal, aki téged helyettesít, de igazából csak a saját gondolataimmal vitatkozok.

Hogyan lehet az, hogy mindig újabb kérdések jutnak eszembe és újabb teóriákat gyártok arra, miért is történt, ami történt? Nem tudom elhinni, hogy három hónapon keresztül annak az együtt töltött túlontúl intenzív négy napnak a pillanatait játszom le egyfolytában a fejemben, keresve a hibát, mégis hol rontottam el. És persze, minden egyes alkalommal különböző okokat találok. Egy mondatot, egy hanglejtést, egy vélemény-különbözést vagy a kémiát.

Tele van a fejem veled és annyira nehéz, hogy néha tartani se bírom, nem hogy mosolyogni olyan dolgokon, amik alapvetően nem is viccesek, de udvariasságból kötelező bólogatni, egyetérteni és nevetni. Folyamatosan itt kattogsz az emlékek videofelvételén. A hangod. Az ölelésed. Az életed darabjai, amiket megosztottál velem. Emlékszem az összes titkodra. Emlékszem mindenre és nem tudom leállítani a képkockákat. Nem csak a szívemben, hanem a fejemben is élsz. Így pedig elég nehéz a mindennapi teendőkre vagy bármi másra koncentrálni, amikor egyszerűen nem jut más eszembe csak te. Mondd, nem tudnál könnyíteni rajtam és elmondani, mégis melyik volt az a pillanat, amikor mindent elrontottam? Elmondanád, mikor adtad fel? Mi a hiba bennem? Mi volt az, ami nem passzolt az elképzeléseidbe? Végre elmondanád, miért hagytál el?

Kiemelt kép: http://www.hdwallpaperseek.com/

Szerző:

Rodonit Zoé

“Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető.Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap!Hiszek a csodákban.”
/Audrey Hepburn/

Szólj hozzánk!