Úgy sárgulnak levelek a játszótér melletti öreg platánfán, mintha csak muszáj volna.
Ahogy ezen a rozzant padon ülök, magamat emésztem, hogy legszívesebben valahol máshol lennék. Mégis itt kell lennem. Jobb híján nézem ahogyan a szél körfogócskát játszik az elhulló falevelekkel. Előttem a játszótéren zsibongó gyerekek. A kacagás és kiabálás összemosódik egy nagy hangorkánba. Köztük van egy kislány, aki folyton a világos, kék pöttyös szoknyájában pörög, amint csak a földet ér a lába. Lerajtolja a fiúkat is a mászókánál. Rámosolygok, ő megáll egy pillanatra, majd valamiért abbahagyja a mászást és leugrik a homokba. Legnagyobb meglepetésemre teli talpra érkezik, és kacagva elindul felém.
Hirtelen arcomra fagy a mosoly, hogy most majd jól megdobál homokkal, mert rá mertem nézni. Szerencsére, ahogy közel ér hozzám csak kérdőn néz rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel. Mikor megunja, játékosan a hajráfával babrál, épp a szájába készül bevenni…
– Ne vedd a szádba! – szalad ki belőlem.
– Miért? – kérdezi csengő hangon. – Rosszat csinálok?
– Nem igazán, csak vannak dolgok, amiket nem csinálunk.
– Áh értem – bólogat és visszateszi a fejére.
Most hogy jobban megnézem, olyan 5-6 éves lehet. Hirtelen mellém telepszik a padra, egészen közel.
– Tudod, te is játszhatnál néha – mondja komolysággal a hangjában. – Szoktalak itt látni.
– Én nem már nem játszom ilyen helyen. Nem nekem való, mert felnőtt vagyok.
– Én is szeretnék felnőtt lenni – mondja felém fordulva. – Akkor én is mindent csinálhatnék, senki nem szólna rám, hogy mit csinálok.
– Dehogynem. Csak nem ennyire egyértelműen. Nem tudod még, hogy van ez. Semmi sem változik, te mindig kicsi leszel a világhoz képest.
– Nem, mert a világ túl nagy hozzám képest! – jelenti ki dacosan.
Erre nevetnem kell. Mikor ránézek, félénken már elfordítja a fejét.
– Na, nem akartalak megbántani. Ne haragudj. Lehet, hogy igazad van.
– Nem lehet. Biztos. Te tudod rosszul.
– Majd jó néhány év és rájössz, hogy nem változik semmi még igazán te sem. Valahol mindig egy kislány leszel.
– Én nem vagyok kislány, én Niki vagyok! – mondja, majd durcásan elszalad a mászóka felé.
Csak úgy szórja maga után a homokot a lábaival. Azt hiszem belegyalogoltam a lelkébe. Még nyelvet is ölt rám mielőtt eltűnik a csúszda alatt. Már éppen felhúznám magam, ahogy mindig is szoktam, aztán valahol a lelkem mélyén rájövök felesleges. Ez a kislány belopta magát a szívembe, és pont ezért vagyok ilyen dühös rá, hogy nem akar megérteni.
Miközben bámulok magam elé, percek telnek el. Ahogy feleszmélek, rájövök, hogy megint ott van és pityeregve áll előttem.
– Mi a baj drága? – kérdezem, majd megsimítom a homlokát.
– Még nincs itt a nagypapám, pedig azt mondta mindjárt jön.
– Megvárjam veled? – kérdezem, miközben minden akaratom ellenére az én szemeim is könnybe lábadnak.
Bólogat, és mellém telepszik, a fejét a karomra hajtja. Kisimítom a hirtelenszőke fürtjeit az arcából.
– Hol van a hajpántod? – kérdezem tőle.
– El fog törni majd, amikor ráülsz az iskolában. Nem emlékszel?
Előtör az emlék. Játék, futkározás, figyelmetlenség. A padtársam miatt volt, mert viccből rálökött a székre.
– Neked is olyan színű a szemed, mint az enyém. – fordul felém. – Azt mondják világít.
– Igen, ezt szokták.
– Meg, hogy úgy tudok nézni… Ezt nem értem teljesen. Én csak nézek, aztán ahogy sikerül. – tárja szét a kezeit, gyermekien túlgesztikulálva a mozdulatot.
– Persze, te nem tehetsz erről. Ezek a szemek mesélnek.
– Néha nem szeretem őket.
– Miért? – kérdezem.
– Mert mindig elárulnak, akkor is mikor nem akarom.
Csendben vagyunk. Lassan mindenki elmegy a játszótérről és csak mi maradunk a padon. A nap lemenőben, ölelő, narancsos sugarai beterítenek minket. Hirtelen felkapja a fejét.
– A Papa már nem jön értem, ugye? Elfelejtett?
– Nem felejtett el – próbálom nyugtatni – csak most nem tud érted jönni, ennyi az egész.
– Miért?
– Nem az ő hibája. Nem is te hibád.
– De akkor ki visz haza majd az iskolából?
– Már nem járok iskolába. Nem kell senkinek jönnie. Majd hazaviszlek én.
Mintha nem győzném meg teljesen. Riadt a tekintete, ahogy rám néz. Lepattan a padról, majd körülöttünk lévő leveleket kezdi el szedegetni. Megnézi őket, majd kis darabokra széttépi. Ezt csinálom én is, ha ideges vagyok. Mindig.
– Mi lesz most? – kérdezi félénken.
– Hazaviszlek. Minden rendben lesz – fogom meg a kezét, de megint sírni kezd.
– Mindig ezt mondod… – csuklik el a hangja – de most már a Papa sem jön. Mi lesz majd, ha senki sem jön…
– Akkor is itt leszek én. Én mindig itt leszek.
– És megvársz, amíg játszom?
– Persze. Addig maradok, amíg akarod. – guggolok mellé a földre.
– Ugye nem akarsz elfelejteni? Ígérd meg, hogy nem felejtesz el!
– Megígérem – mondom, miközben épp hogy nem csorognak a szememből a könnyek. – Neked mindig helyed lesz a szívemben. Csak tudod, annyi minden történt. Lehet kicsit megváltoztam, mióta utoljára találkoztunk. Sokan bántottak és sokakat bántottam. De ilyen a világ, nem tudunk mit tenni.
– Engem is bántanak a fiúk, de azokat jól kupán nyomom… – mondja durcásan, majd hozzám bújik.
Elmosolyodok. Ilyen egyszerű lenne? Bizonyára nem.
– Ha szeretsz valakit, azt nem akarod kupán nyomni. Vagyis ha akarod is, mikor megnyugszol, már megbánod a gondolatot is, hogy eszedbe jutott.
– Téged nem akarlak. Te kedves vagy.
– Ezt örömmel hallom. De lesz majd olyan, amikor nem lesz ilyen egyszerű a döntés.
– Miért vagy ilyen?
– Milyen? – nézek rá kérdőn.
– Ilyen keserű… Mint aki Dianás cukrot eszik. Nem szeretem a Dianás cukrot. A Papa szereti, de sose eszik belőle túl sokat. Mindig megkínál. Mikor jön?
– Nem jön drágám. Már mondtam, nem tud jönni már.
– Ne egyél annyi Dianás cukrot. Biztos attól van.
– Én nem szeretem.
– De ne is edd.
– Jó… nem eszem.
– Tudod mindig én voltam a legkisebb. Engem nem hallgatott meg senki. Aztán már nem is akartam mondani, ami eszembe jutott.
– Tudom…. Nem egyszerű kicsinek lenni.
– Később jobb lesz? Akkor majd meghallgatnak?
– Előfordul. De meg kell harcolni érte. Nem adják könnyen az emberek a figyelmet. Tudod, azért nehéz, mert az ember az idejét áldozza arra, akit meghallgat. Annál nagyobb kincse nincsen senkinek. Meg kell válogatni azt, hogy kinek adod oda az idődet.
– Értem. Vagyis nem értem teljesen, de azt hiszem. Tudod, a számokat nem nagyon szeretem, az órát meg számolni kell… Hazaviszel? – kérdezi miközben bágyadtan rugdossa maga előtt a lehullott leveleket.
– Persze, már mondtam. – nézek rá megnyugtatóan.
Egyszerre tűnik érettebbnek és gyámoltalannak. Az arca néha megkeményedik, amikor eszébe jut valamilyen emlék rólunk, amire ő még nem készült fel, s egyedül nem is fog. Ezért vagyok most itt tudom jól, mégis nehéz azt mondanom neki, hogy ne féljen, miközben tudja mi vár ránk. Megteszem, amit tudok.
– Kicsit fáradt vagyok. – mondja nagyot sóhajtva.
Intek neki, hogy mehetünk. Lassan lépkedünk. Már csak a cipőnk kopogása hallatszik a csendes téren, ahogyan együtt érünk ki a kapun túlra. Mindenki elment.
– Tudod, én a helyedben azért kicsit kupán nyomnám azt is, akit szeretsz – szólal meg hirtelen csengő hangján. – Csak hogy rájöjjön, hogy ő is szeret téged. Ha esetleg elfelejtette volna. Sőt néha magadat is kell. Persze nem nagyon. Csak egy kicsit.
– Rendben – nevetek a bájos naivságán, majd kicsit félve kérdezem tőle. – Megfogod a kezem? Még sokáig kell mennünk.
– Csak ha többet nem engeded el.
– Nem engedem.
– Tudom, én kicsi vagyok, de régen te is tudtad ezeket.
– Valószínűleg, de az már régen volt.
– Ezért leszek itt – vágja rá büszkén.
– Ezért leszel itt.
Milyen régen volt már, most mégis milyen eleven. Ő mosolyog, miközben pipiskedve lépked mellettem a kék pöttyös ruhájában. Hazaviszem, ahol nem felejtik el sosem…. Nem felejtem el.
Kiemelt kép: pinterest.com