Philip K. Dick bár már elhunyt, még így is évente több regénye jön ki nyomtatásban, legyen az egy régebbi elfeledett darab, vagy egy kiforrottabb klasszikusának újrakiadása. Ezúttal A tökéletes fegyver került sorra. A kötet korábban Transz címmel jelent meg magyarul, most nyáron viszont az Agave Könyvek adta ki új fordítással és új címmel. Az első változattal nem találkoztam, de a borítóra pillantva rögtön tudtam, hogy olvasni akarom.
Gyermekek vagyunk, egy apa páncéljának védelmében játszunk.
Főszereplőnk egy médium, aki a drogok indukálta transz állapotában fegyverterveket álmodik meg és vet a papírra, amelyet később megalkotnak. Igen ám, de ezek a találmányok sok esetben csak “mutiból” készültek, túl sok hasznuk a támadásban vagy a védekezésben nincs. Ettől még beindul a marketinggépezet, születnek újabbnál újabb reklámok és elrettentő híradások a rettegett a nemzetről meg megállíthatatlan gépezeteikről, hogy a társadalom kevésbé beavatott tagjai, a tufák biztonságban érezzék magukat. Ám főszereplőnk, Lars tudja, hogy mindez átverés és totálisan inkompetensnek érzi magát (Freud szavaival élve kasztrációs szorongással küzd), ezért a fejébe veszi, hogy a világ túloldalán, az ellenségnek dolgozó másik fegyvermédium személyében lel majd megoldásra. Esetleg kiteljesedésre a nő oldalán. Akár egy bizarr szerelmi történet is lehetne ez, de Dicket ismerve a fókusz nem ezen van természetesen.
– Azt hiszem, beteg vagyok – mondta Lars. – Egy csalóka világban rekedtem. Tufának kellett volna születnem… a tehetségem nélkül az is lennék. Akkor nem tudnám, amit most tudok, nem bentről néznék kifelé. Én is Mázlis Macher meg a reggeli interjúműsora rajongója lennék, aki elfogadja, amit hall, amiről tudja, hogy igaz, hiszen a tévében mondták, a nagy képernyőn a sztereó színekkel, ami élethűbb az életnél.
A tökéletes fegyver eredetileg 1967-ben jelent meg. Nem meglepő módon a hidegháború szatírája, amely ebben a korban áthatott szinte minden irodalmi művet. Benne van a a gyengeségtől való rettegés, félelem egy újabb világháborútól, ott a versenyszellem, na meg persze akkor indult be űrprogram is, amely arra terelte az emberiség figyelmét, hogy mi van odakint, létezhetnek-e más idegen civilizációk a távoli bolygókon. Tehát sok mindenről szól ez a történet, ahogy a szerző összes könyve. Van itt alternatív történelem és disztópia. Keveredik itt a szokásos időutazás témája a hallucinogének és a mentális zavarok olykor követhetetlen őrületével. Ám ami a legfontosabb és ami számomra a legerősebb érv a regény mellett, az a valláskritikai és a filozófiai vonal.
A Teremtő rontott, és javítás helyett kiötlött egy fedősztorit, ami szerint valaki más a hibás. Egy mitikus semmirekellő, aki így akarta.
Bár nem ez lett a kedvencem az író művei közül, a nagyon korai írásaihoz képest fejlődést mutat, a kedvenceimhez viszonyítva kevésbé kidolgozott. Aki már olvasta a szerzőnek a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, vagy a Jones szerint a világ című regényét, pár nagyobb csavart talán előre kitalálhat, viszont a végső üzenet sokkal pozitívabb, mint PKD legtöbb könyvében. Ajánlom azoknak, akik szeretik a rövid, pörgős történeteket és a sci-fi klasszikusokat.
A történelmet két elv irányítja: a hatalomközpontú és a gyógyító, amit „szeretetként” emlegetnek […]
Ha tetszett az ajánló, itt olvashatsz a regényről többet:
