A Férfi szivarra gyújtott,hónapok óta az elsőre. Már nem nézte esténként a tekergő füstcsíkot ahogy merészen száll a csillagok felé,hogy egy ponton túl elnyelte az éjjeli égbolt sötétje. Azóta nem gyújtott rá. Aznap,amikor véglegesen elveszítette a Nőt,szinte mindent elveszített. A Férfi bezárkózott. Ahogy azonban teltek a napok, megpróbálta újra,egészen apró darabokból összerakni saját magát. Nem volt könnyű. Hihetetlenül messzire kellett utaznia saját bensőjében, miközben lelke minden emlékbe belesajdult. A Férfi egy napon találkozott valakivel,aki reményt adott neki, szívéből ragasztót kent a Férfi lelkének repedéseire, hangjával pedig elűzte a bánat mardosó fullánkjait. Egy pillanatra boldog volt. A Férfi most mégis búcsúzni készült. Némán nézte alvó Kedvesét,látni akarta még egyszer, mielőtt hátat fordít neki. A Kedvese felpillantott,mint aki megérezte a pillanat súlyát. Elmész- kérdezte? A Férfi fájdalmas mosolyra húzta száját,majd lassan bólintott. A Férfi kifújta a füstöt,megvárta,míg a lusta csík szétterül az éjszakai égbolton,majd beszélni kezdett.
– Azt kérdezted,hogy miért nem állok fel? Miért nem megyek tovább Veled? Miért hagyom,hogy újra és újra fájjon? Amikor elveszítettem a Nőt és elkezdtem zuhanni,agyamban újra és újra lejátszódott az utolsó együtt töltött éjszaka emléke,a számban megjelent az utolsó csók íze, a bőrömön éreztem az utolsó simogatást. Mind velem voltak. Attól félek,ha felállok,elveszítem mindezt. Nem mehetek sehová,itt kell maradnom.
A Férfi a karjába vette Kedvesét,halk csókot adott a homlokára,majd lassan kiment a lakásból. Egyetlen kis papírlapot hagyott a Kedvese kezében: Márk 5.36.
