Fülszöveg
Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte.
***
Mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek?
Két egyszerű kérdés, annál mélyebb jelentéssel. Pontosabban egy éve még én magam is kerestem rá a választ, több könyvet és teóriát is elolvasva a témával kapcsolatban. Ekkor találtam rá az abszolút kedvenc könyvemre (John Green: Alaszka nyomában), én meg azóta hittem abban, hogy egyetlen könyvem sem tud felkapaszkodni erre a szintre. Akkor még nem sejtettem, hogy mekkorát is tévedek. Lily Brooks-Dalton könyve, Az Éjféli égbolt már a címével megnyert. Később, ahogy egyre jobban belelapoztam a könyvbe, a szavak fogságába estem.
Mivel kint éppen havazott, készítettem magamnak egy forró teát, kiültem az ablakpárkányra, s magamhoz vettem a könyvet. Félve lapoztam bele, hiszen sosem szerettem igazán katasztrófa témájú könyveket olvasni, de a fülszövegben elhangzott kérdésekre kíváncsivá tettek. Habár a könyv eleje még nem nyert meg annyira, a közepe felé haladva azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem tudom letenni. Így történt, hogy eltöltöttem ismét egy alván nélküli éjjelt, s befejeztem a könyvet. Nem bántam meg. Nem tudom elmagyarázni, hogy mit is pontosan, de egy olyan élményt nyújtott a könyv, amitől kirázott a hideg. Szerintem mindenkinek meg kell tapasztalnia.
Hogy mi tetszett a könyvben?
Elsősorban az írónő stílusa. Nem olvastam még Lily Brooks-Dalton-tól eddig semmit nem. Ezzel a könyvvel is úgy ültem le, hogy semmit sem tudtam róla igazán. Talán mégis az fogott meg a legjobban, hogy nem feltétlenül a katasztrófán van a hangsúly. A történet két szereplőről szól, két ember drámáját mutatja be, profi módján. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy velük együtt izgulok, nevetek, néha még egy-egy könnyet is elejtek. Kész érzelmi hullámvasút volt számomra ez a könyv, amire véletlenül ültem fel, a végén meg már nem is akartam leszállni.
Hogy mi nem tetszett a könyvben?
Az, hogy vége lett. Szívesebben olvastam volna még, kiváncsi lettem volna sok mindenre még. Valahol mélyen reménykedem benne, hogy lesz folytatása.
Kinek ajánlom?
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a katasztrófa könyveket, de szereti a romantikus történeteket is. Ajánlom azoknak is, akik elszeretnének menekülni a mindennapokból, megtapasztalni valami mást, valami újat. Ajánlom azoknak, akik készen állnak felülni egy érzelem hullámvasútra, de ezeknek azt is ajánlom, hogy erősem kapaszkodjanak. És végül ajánlom mindenkinek, aki éjjel azon kapja magát, hogy az éjféli égboltot figyeli.
Nagyon szépen köszönöm az Agave Kiadónak a recenziós példányt!
Amennyiben tetszik, amit csinálunk itt tudsz minket támogatni. Köszönjük! 🙂
Kiemelt kép: www.pinterest.com
